Ezt megelőzően mindössze egyszer láttam a filmet, még a bemutatása idején, moziban, 2002 elején. A sok dicsérő kritika és a felfokozott várakozás után, sajnos csalódnom kellett. Igaz, lehet, hogy nem egy Conan, a barbár szerű akciómozira kellett volna számítanom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy késésben voltunk a moziból, ezért éhesen, illetve szomjasan ültem végig a három órát. Ez pedig nem segít az élvezhetőségen.

Sose váltam Gyűrűk ura rajongóvá, valószínűleg soha nem is fogok, a Star Wars marad számomra az örök szerelem. A következőkben ezért ne egy fan beszámolójára számítsatok háttérinformációkkal, elemzésekkel. A Gyűrűk urával, mint jelenséggel és a hatásával sem fogok foglalkozni, csak és kizárólag magával a filmmel, ahogy ezt a Titanic esetében is tettem. Egy egyszerű filmbuzi szubjektív véleménye következik tehát, aki még csak a regényt sem olvasta.

Andrew Lesnie operatőri munkáját pedig külön ki kell emelnem. Bámulatosan gyönyörű a fényképezés, legyen szó valós-vagy képzeletbeli tájakról, a mennyet, a poklot, és a valós világot egyaránt hihetően és emlékezetesen jeleníti meg. A légifelvételek és a tájképek egyenesen lélegzetelállítóak voltak.

Howard Shore zenéjétől már nem voltam annyira elájulva. Szó se róla, tökéletesen festi alá a látottakat, sőt nem egyszer jelentősen hozzátesz a filmélményhez, gondolok itt elsősorban a Lidérces részekre, vagy a barlangos jelenetre, melyben nem tudjuk eleinte, mi üldözi a főhősünket, csak annyit tudunk, hogy valami gonosz és félelmetes. Ez utóbbi jelenet elsősorban a zene miatt válik oly hatásossá. Mégis, most fejeztem be a filmet, és egyetlen dallamot sem tudnék már felidézni belőle. A hangeffektusok szintén kiválóak, nagyon hatásosak, de sajnos ezek sem különösebben emlékezetesek.

A szereplőkről nem tudok igazán rosszakat mondani. Egyedül Orlando Bloom volt zavaró egy kissé, de nagyon keveset szerepel ebben a részben ahhoz, hogy igazán idegesítővé váljon. Továbbá Elijah Wood-ot és az általa játszott Frodó karakterét éreztem egy csöppet halványnak egy ilyen nagyszabású mozimítosz főhősének. Ian McKellen kiváló volt az idős varázsló szerepében, de Magneto-ként az X-Menben sokkal nagyobbat alakított. Ellenben a Vándor, Viggo Mortensen nagyszerű, pont olyan amilyennek egy igazi mozis fantasyhősnek lennie kell. Férfias, titokzatos, becsületes és már csak külseje miatt is a vászonra kívánkozik. Nála csak Sean Bean, a kísértésbe eső Boromir alakítója tetszett jobban, őt emelném ki elsőnek a színészek közül. A többiekkel abszolút nincs semmi gond, csodálatosan játszanak, gyakorlatilag teljesen eggyé váltak szememben a szerepükkel, mikor épp néztem a filmet, és valószínúleg ez volt a cél. Jackson remekül választotta ki őket, ők pedig nagyszerűen helyt álltak. Christopher Lee visszatérése (természetesen negatív szerepkörben) pedig telitalálat. A magyar szinkron is fantasztikus, méltó az eredetihez, szomorú, hogy ilyen a Star Warshoz sosem készült. Ebből a részből még nem ismerjük meg igazán mélyen a figurákat, de lehet, hogy nem is baj. A Gyűrűk Ura legnagyobb erénye, hogy legyen bármifélék a karakterek, mindig emberiek maradnak a szó legarchetipikusabb értelmében. Örök, évezredeken átívelő emberi döntések elé kerülnek, kétségek között vergődnek saját magukat és a küldetésüket illetően, vagy a Jó és a Rossz között tipródnak, megkísértik őket, függőségektől szenvednek, szerelmesek… egyszóval könnyedén lehet velük azonosulni, annak ellenére, (vagy inkább épp ezért) mert nem igazán ismerjük őket. Mégis bennük magunkra ismerünk... Többek között ennek is köszönhető, hogy A Gyűrűk Ura a mozimitológia részévé válhatott, és sokan vallásos áhítattal közelítenek felé.

És persze köszönhető még annak a hatalmas fantáziának, ami elsősorban Tolkien érdeme, de Jackson lehelt ebbe életet, és valósította meg elsőrangúan ezt a különleges, egyedi világot, ráadásul mindezt korát messze megelőzően. A filmben folyamatosan új kalandok várnak minket, új lényekkel találkozhatunk, mesebeli, varázslatos tájak válnak valósággá, meglepetést meglepetés követ. Az orkok és a lidércek filmes ábrázolása különösen jó volt. Peter Jackson szakmájának mestere, igazán ért a feszültségkeltéshez, az ijesztegetéshez, és a látványvilághoz, amivel sikeresen hozta létre nemcsak a fantasy alapkövét, de a 2000-es évek meghatározó trilógiáját, melynek hatására sorra jöttek a hasonló műfajú alkotások, melyek közül egynek sem sikerült elérnie ezt a magas színvonalat. Persze a hatalmas sikernek a szerencséhez is köze volt. Amerika háborús időszakának elején mutatták be az első részt, a nézők pedig szíves örömest menekültek ebbe a valóságosnak tűnő mesevilágba. Az akkortájt hódító háborús és akciófilmek egyszerre túl valóságosnak hatottak.

A Gyűrűk Ura azonban mégse lesz az örök kedvencem vitathatatlan érdemei ellenére sem, bármennyi alázattal is közelítek felé. A legnagyobb, legfőbb problémám vele, hogy egyszerűen túl komolyan veszi magát, annak ellenére, hogy ez „csak” egy mese. Lehet, hogy a legmonumentálisabb mese, de akkor sem válik többé ennél egy percig sem. A világ szabályrendszerét is kissé önkényesnek éreztem néhol, és egy ilyen kidolgozott világnál ez nagy probléma. Továbbá egyáltalán semmi humor nem lelhető fel a filmben, ami pedig mégis, az egyáltalán nem vicces. Pedig a történet elején, a giccses hobbitmegye igazán adhatott volna alkalmat némi humorizálásra. Nem azt mondom, hogy A Gyűrűk Urának idétlenné kellene válnia, de az sem jó, hogy ennyire száraz. Ha már a fantasyknál járunk a Star Wars-nak is van humora, de még a kőkemény Conan-nek is, és tisztában voltak az alkotók azzal, hogy ők most egy szórakoztató mesét csinálnak, és ez érezhető a filmeken is. A Gyűrűk Ura ehhez képest olyan vérkomolyan veszi saját magát, hogy helyenként emiatt már inkább nevetségessé válik, gondolok itt elsősorban Boromir túlnyújtott haláljelenetére, ahol előbb lassított felvételben lenyilazzák pár percig, aztán pedig Aragorn karjaiban is haldoklik még pár percig. Mint már említettem, Boromir és az őt játszó Sean Bean a kedvenc karakterem ebben a történetben ez a jelenet mégis inkább kínosra, illetve nevetségesre sikeredett, semmint drámaira, vagy szomorúra. Ez Jacksonnak egyébként úgy látszik a mániája, a King Kong befejezése körülbelül olyan, mint ez a jelenet, megtízszerezve a sok naplementével, meg lassítással, meg búcsúzkodással együtt. Az a nagy szerencséje, hogy ezek a haldoklási jelenetek A gyűrű szövetsége legjobb akciójelenete előtt illetve után láthatóak, amikoris hőseink összecsapnak az orkokkal. Ez a jelenet viszont remekül fényképezett, elsőrangúan koreografált, gyors, brutális és látványos. De térjünk vissza a másik nagy problémámra a filmmel kapcsolatban. Egy ilyen nagyszabású, három óra hosszú filmhez egyszerűen szükség van a katarzisra, amire itt hiába várunk. A Star Warsban felrobbantják a Halálcsillagot, a Conanben eljön a bosszú ideje… A gyűrű szövetségének pedig még csak rendes befejezése sincs. Egyszer csak vége van és hopp, várhattok egy évet a következő részre. Szerintem, ha az ember fogja magát és képes végigülni három órát (most abba nem megyek bele, hogy szerintem rövidebben is el lehetett volna mesélni, sőt talán még hatásosabb is lett volna), akkor az a minimum, amit elvárhat, hogy legalább legyen a filmnek rendes vége.

A Carrie után újabb Stephen King adaptációról írok, amely még a felsőbb kategóriába tartozik.

A Holtsáv alapvetően hű az eredeti regényhez. A történetben apróságokat változtattak csak meg, és azt is általában a filmszerűség kedvéért.

A főszereplőt Johnny Smith-t Christopher Walken alakítja. Mint a névválasztásból is kitűnik King egy abszolút átlagembert tett meg főhősnek, épp ez adja a regény egyik erősségét, hogy mindez akár velünk is megtörténhetne. Nos Walkenre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos lenne, végig van valami furcsa benne. Érdekes módon King pont ugyanezzel vádolta Jack Nicholsont a Ragyogás kapcsán, de ott nem volt ennyire üres az amúgya kiváló színész játéka, Walken egyszerűen csak a karizmájára, illetve a személyes vonzerejére támaszkodik, nincs benne semmi plusz. Mivel Walken már ezer filmben bizonyította tehetségét, ezt inkább rendezői koncepciónak tudom be. Leginkább ő számít a filmben és a könyvben is, de a többi színészről is szeretnék írni pár szót. Sarah szerepére választhattak volna szimpatikusabb csajt is, mert így nagyon halovány az összkép a szerelmi szálat tekintve. Greg Stillson kis szerepében Martin Sheen nagyot alakít, de sajnos egyszerűen nem tud olyan emlékezetes lenni a sima modorú, törtető politikus sablon karaktere, mint a bármikor robbanásra kész pszihopata figurája az eredetiben.

Mindezek azonban csak apró kötözködések, a legnagyobb problémám a filmmel, hogy épp azokon a részeken szaladnak át rohamtepóban, amelyek engem személy szerint legjobban megfogtak a könyvben. A filmben teljesen elsiklanak a kóma hatásai felett. Semmit sem kapunk a szülők fájdalmából, egyáltalán nem érezhető át Johnny tragédiája, hogy 5 év egyszerűen eltűnt az életéből. Valószínűleg a játékidő miatt történt így, de sokkal inkább átélhető és élvezhető lehetett volna ezekkel együtt a film.

Utálom a katasztrófafilmeket. Elsősorban azért, mert rengeteg lehetőség rejlik bennük, mind a dráma, mind a látvány terén, ehelyett mégis ugyanazokat a megfáradt, unalmas sablonokat mutatják nekünk. A romantikus filmeket is utálom. Nemcsak azért, mert nyálasak, hanem mert teljesen hiteltelenek is. Nem csoda, hogy félve ültem neki újra megnézni a Titanicot. Nem láttam már legalább tíz éve, akkor is csak videokazettán. Gyakorlatilag tök mindegy, mit gondoltam róla, még gyerek voltam, és ennyi idő alatt sokat változik az ember, és az ember ízlése egyaránt. Szóval jogosan féltem. El is mondom, mi győzött meg, hogy újra lássam, két szó: James Cameron. Ő az egyetlen rendező a történelemben, akinek két alkotása is örök helyet kapott a minden idők legjobb filmjei toplistámon. Nem árulok egy nagy titkot, ha elmondom, a világ két legjobban sikerült folytatásáról az Aliensről és a Terminátor 2-ről van szó. 

A kerettörténetet nem igazán tudom mire vélni. A nézőknek semmi szükségük nincs rá, ez inkább a rendező úrnak kellett, aki maga is évekig tanulmányozta a hajóroncsot, és készített róla felvételeket. Valóban láthatunk egy-két kísérteties pillanatot, de mindezért felesleges volt, pláne hogy több kárt okoz mint hasznot. Elsősorban arra gondolok, hogy túl sokszor szakítják meg a történetet teljesen feleslegesen, bár az is tény, hogy nem túl sok időre. A legnagyobb probléma ilyen szempontból mégis inkább a befejezés. Az öregasszony kifestett lábának szuperközelijét alapból nehezen bocsájtom meg Cameronnak ahogy azt is, hogy bedobta teljesen értelmetlenül a tengerbe a gyémántot. Na de túlzottan előreszaladtam.

A film remekül érzékelteti velünk a hajó hatalmas méreteit, tiszteletet parancsoló az egész gépszörnyeteg. A számítógépes effektek gyönyörűen animáltak, és nem csak a film korához mérten. A mai napig lenyűgöző, még akkor is ha néha látjuk, egyértelműen CGI-ról van szó. Betekintést nyerhetünk a hajó életébe, működésébe, ami jó pár plusz milliójába kerülhetett a stúdióknak, de megérte, mindez hozzátartozik a Titanic monumentalitásához és epikus hangvételéhez. A díszletek nagyon látványosak, hitelesek és a lehető legaprólékosabban kidolgozottak, nem hiába a film látványtervezője a James Bond sorozat állandó munkatársa Peter Lamont volt. A Titanicnak pedig minden képkockáján látszik az a kőkemény 200 millió dollár, amit beleöltek a hajó újjáélesztésébe. Mindezt ráadásul úgy, hogy belesimuljon a történet hátterébe.

Maga a történet persze nem valami nagy szám: a szegény fiú és a gazdag lány halálosan egymásba szeretnek. Mindezt három órában. Ugye, hogy nem hangzik valami jól? De be ne dőljetek! A sztori végig hihető marad, és a tempóval sincs probléma egy percig se, végig tökéletesen lekötött. A katasztrófáig egy kifejezetten vidám filmet láthatunk jó zenével és remek színészekkel. Erről jut eszembe, Leonardo DiCaprio hihetetlen kölyökképű volt még ekkor, kiváló játéka ellenére nem véletlen tartották pusztán felkapott tinisztárnak. Persze az azóta eltelt idő többszörösen bebizonyította tehetségét, elég ha csak az Aviátorra, vagy A téglára gondolunk. Kate Winslet viszont nem az a hagyományos szépség, ráadásul nehezen hihető, hogy 17 éves, karaktere pedig sokszor az elkényeztetett hülye picsa klisé határán táncol, és hogy egyszer sem csúszik el, az egyedül a színésznő elsőrangú játékának köszönhető. A mellékszereplők szintén kiválóak egytől egyig, Billy Zane ellenszenves karakterét külön kiemelném. Közben hiteles képet kapunk az olyan emberi játszmákról, mint a féltékenység, a birtokolni vágyás, vagy az érzelmi zsarolás. Néhány apró poénra is jut időnk Picassonak és Freudnak köszönhetően. Cameron a háttérben finoman jelzi a várható problémákat. Mindent összevetve remek forgatókönyvet sikerült írnia kedvenc rendezőmnek, a zenének, a színészeknek és a díszleteknek köszönhetően pedig elsőrangúan meg is valósította elképzeléseit. Apropó zene: James Horner gyakorlatilag tökéletes aláfestést komponált, ami jelentősen felerősíti az érzelmi hatást, mégsem válik egy pillanatig sem tolakodóvá.

A szerelmi történet sosem megy át szerencsére ömlengésbe, vagy giccsbe, leszámítva az ikonikus pillanatot, mikor Kate és Leo a lemenő nap fényében csókolóznak a hajó orrában. Talán az sem véletlen, hogy mégis ez vált a Titanic legtöbbet idézett képsorává.

 

Először is részletesen, és érthetően elmagyarázzák nekünk, mi fog történni a hajóval, aztán pedig megmutatják; rendezőurunk ekkor igazán elemében érezte magát. Nekünk pedig nincs más dolgunk, csak hátradőlni, és ámulni a víz pusztító erején, sírni a valóban megható pillanatokon, és izgulni a két főhősért, akiket addigra már sikerült jócskán megkedvelnünk. Menekülés közben a hajó minden szegletét bejárják, így az egész katasztrófát nyomon követhetjük minden szinten. Láthatunk pánikot, szívszorító pillanatokat, valódi drámát és társadalmi igazságtalanságokat; a fedélközben szállított utasokat ugyanis bezárták. Mindeközben az első osztályon is vannak olyan utasok, akik úriemberként egy jó brandy társaságában kívánnak meghalni. A zenekar megrendítő játékára, és a tisztek nehéz helyzetére is kitér a film, szerencsére cseppet sem hatásvadász módon. További nagy erénye a történetnek, hogy nem keres bűnbakot. Akik valóban hibáztak, ők is különböznek egymástól van, aki csak az életét menti és van, aki inkább meghal.

Miután méltóságteljes módon alászáll a Titanic, és már eddig is eleget sírtunk… jön a lassú, jeges halál… Megrázó képekben elmesélve, a kék szűrő tökéletes használatával. Szinte éreztem mennyire hideg lehet a víz, és milyen szörnyű halál vár rájuk. Érzékenyebb lelkületűeknek ezért azt javaslom egy külön százas csomag papírzsepi nélkül ne vágjanak hozzá a Titanic nézéséhez, a hihetetlen látvány mellé, megrázó drámaiságot kapunk. 

A Titanic a ’90-es évek csillogó hollywoodi realizmusának mára már ódivatú, nagybetűs moziélménye, melynek valódi erényei nem fakultak meg 12 év távlatából sem. Egy olyan korszak filmjéről beszélünk, amelyben a számítógépes grafika még csak egy kiváló eszköz volt a készítők kezében, nem pedig maga a cél. Éppen ezért a Titanic a mai napig jobban megállja a helyét, mint Cameron legújabb filmje, ahol az öncélú, giccses látványvilág már teljesen háttérbe szorította a nemcsak érdektelen, de már ezerszer látott, unalmas történetet (pedig IMAX-ben láttam, 3D-ben, de nem, így sem jött át… kíváncsi vagyok, milyen lesz itthon megnézni). Cameronra a világ három filmje miatt fog emlékezni, ezek pedig az Aliens, a Terminátor 2, illetve a Titanic. Félelmem végül alaptalannak bizonyult, ez egy olyan alkotás, ami 50 év múlva is egy hatalmas klasszikus lesz.

Egy újabb híres hongkongi film az aranykorból, melyet itthon soha sem adtak ki. A pozitív kritikák mellett számomra a legjobb ajánlólevél az volt, hogy a kedvenc hongkongi színészemet Chow Yun Fatot, és kedvenc hongkongi színésznőmet Joey Wangot egy filmben láthatom. Hogy a szintén elismert, mára már sztárrá avanzsált Andy Lau is játszik benne fiatalon, az pedig már csak hab a tortán.

Mint a címéből is sejthető egy gambling movie-val (szerencsejátékos filmmel) van dolgunk, mely annyira sikeres lett hazájában, hogy később sorra készültek az utánzatok és a folytatások. Chow Yun Fat alakítja a címszereplő Játékosok Istenét, és ez az a film, ami minden eddiginél gátlástalanabbul, és minden eddiginél tökéletesebben használja ki színészi képességeit. A történet elején és végén ő a megközelíthetetlen, higgadt, már-már mitikus alak, aki mögött mégis megtaláljuk az embert. A film legnagyobb részében azonban egy gyerekes, retardált férfit alakít kifogástalanul, aki a kártya miatt kissé az Esőemberre hasonlít, de mégis alapjaiban más. Chow Yun Fat ezekben a jelenetekben féktelenül bolondozik, de sem ő, sem maga a mozi nem válik idiótává egy percre sem, még a hihetetlenül vicces sikongatások ellenére sem. Ezek a részek inkább európai vígjátékokhoz hasonlóan könnyed hangvételűek, megtámogatva egy kiváló drámai jelenettel, melyben a védtelen és gyerekes Chow Yun Fatot magára hagyja a város közepén Andy Lau. Szomorú és szívszorító képsorok, a mindenkiben meglévő gyermek magánytól és elveszettségtől való félelmét valószínűleg mindenki át tudja érezni. Aztán persze folyton kapunk valami meglepőt a pofánkba, csakhogy tudjuk: vérbeli hongkongi filmet láthatunk a legjobb fajtából.Van itt minden: pofátlan nyúlás Az elveszett frigyláda fosztogatóiból, nekrofília és heroic bloodshed paródia, amely olyan kiválóan sikerült, hogy maga a Mester, John Woo is megnyalná utána a szája szélét. A paródiavonulat ellenére – vagy amellett – a jelenet nagyon véres, brutális, szépen megkoreografált és látványos, ahogyan azt illik. Egy bérgyilkosnak és egy mozgólépcsőnek köszönhetően pedig megidézik a filmtörténet talán leghíresebb képsorát, a Patyomkin páncélos babakocsis jelenetét, jóval kreatívabban és ötletesebben, mint ahogy Brian De Palma tette az Aki legyőzte Al Caponét című filmjében, ahol nem csak ötlettelen, de átlátszó is volt. Nem sokkal ezután pedig maga Chow Yun Fat is végre megragadja a pisztolyokat, ami katartikus élményt jelenthet a heroic bloodshed szerelmeseinek. Ebben a filmben ez az egyetlen nagyszabású akciójelenet, de nagyon jól sikerült, és nem csak ahhoz képest, hogy közel sem akciófilmről beszélünk. A fényképezésre most se lehet egy rossz szavam se; különlegesen szép, legyen szó kaszinóbelsőkről, vagy hegyoldalról a naplementében. A zenei aláfestés viszont egyáltalán nem emlékezetes, szép, vagy maradandó.

Mivel alapvetően mégiscsak egy gambling movie-ról beszélünk, az ilyen jellegű jeleneteket sem hagyhatom szó nélkül. Rendesen eltúlozták persze ezt is, nem lehet teljesen komolyan venni, jó példa erre, hogy a Mahjong, ami itt  a kardvíváshoz hasonlít leginkább. Megszokott az ilyen alkotásokban a sok csavar, elvégre a Nagy balhé óta teljesen kézenfekvő, hogy a szélhámosok ne csak egymást, hanem a nézőt is át kell, hogy verjék bizonyos fontos infók elhallgatásával. Persze nem sikerült olyan remekül, mint az említett 8 Oscaros moziban, a God of Gamblers története közel sem ennyire kifinomult. Chow Yun Fat állapotváltozásait és az amnéziát kissé öncélúan használták fel, de még így sokkal kidolgozottabb és sokkal hihetőbb, mint Dean Shek hasonló jelenetei a Szebb holnap 2-ben.

A God of Gamblers a legjobb hongkongi filmek egyike; ha én írnám hozzá a borító szövegét borzasztóan hatásvadász módon úgy hirdetném, mint az Esőember, a Nagy balhé és A bérgyilkos tökéletes elegyét. Szomorú, hogy itthon semmilyen formában sem hozzáférhető.