Új oldalunk a FILMBOOK.BLOG.HU

Luc Besson 1990-ben készült akciófilmjét sokan a Leon, a profi előképének tekintik, ami a sok hasonlóságnak köszönhetően egyáltalán nem is véletlen. Jean Reno kissé buta, ám pszichopata bérgyilkosa már itt megjelenik, ráadásul a film egyik legjobb jelenetében, valószínűleg maga Besson is érezhette, hogy ebből a karakterből sokkal többet is ki lehet hozni. A Leon, a profi-val való összehasonlításban persze nem állja meg a helyét a Nikita, de még így is egy egészen kiváló mozival van dolgunk.

Ritka, hogy ennyi ember kíváncsi egy olyan filmre, aminek már mindenki tudja a végét. A harmadik rész idején már 16 éves voltam, és baráti társasággal mentünk el megnézni. Nagyon jól szórakoztunk a film alatt, előtt és után, voltak köztünk olyan poénok, amikre még a mai napig emlékszem. Például a jól ismert felirat megjelenésekor egyik mindent tudó haverom megszólalt: „Mondtam, hogy így fog kezdődni”. Én meg beálltam egy életnagyságú Darth Vader kartonfigura mögé szuszogni. Azt hiszem elmondható, hogy ez Star Wars rész, amely már sokkal kegyetlenebb, sötétebb, és brutálisabb, mint bármelyik másik is a lehető legjobb életkorban talált rám a moziban. Addigra a gyermeteg rajongás már elmúlt, úgyhogy nem tudtam olyan lelkesedéssel viszonyulni hozzá, mint a Baljós árnyakhoz, vagy A klónok támadásához, vagy mint annak idején a régi Trilógiához. Egyszerűen csak konstatáltam, hogy az újak közül messze ez a rész a legjobb, és ennyi. Azért az is hozzátartozik, hogy nehéz egy ennyire szomorú történet iránt gyermeki lelkesedést érezni. 

Pontosan ugyanúgy kezdődik A Sithek bosszúja, mint ahogy annak idején A klónok támadása befejeződött: egy nagyszabású, lélegzetelállítóan látványos, akció jelenetsorral, amely méltó a Star Wars legszebb hagyományaihoz. Az űrcsatában rendkívül emlékezetesek a kullancsdroidok, amelyek szétszedik a gépet. Ezután rögvest sor kerül a nagy küzdelemre Dooku gróffal, ami számomra nem várt végkifejletet tartogatott akkoriban. Ez a küzdelem van olyan jó, mint A klónok támadása végén, de most csak bemelegítő lehet a későbbiekhez. Mindenesetre Christopher Lee karaktereivel elég csúnyán bántak el A Gyűrűk Urában is (ahol csak úgy eltűnik), és most is, ahol rögtön a film elején meg kell halnia. De itt legalább tudjuk és látjuk, hogy mi történt vele. Új karakterként megjelenik Griveous tábornok, aki nagyrészt gép, de mégis szerves lény, mindamellett egy remek harcos is, számomra az új trilógia gyik legemlékezetesebb karaktere. Furcsa volt ebben a bevezetőben, hogy a harci droidokat nagyon poénosra vették az alkotók, ami nekem már a moziban is nagyon tetszett, és most is, egy ilyen sötét hangulatú filmbe nagy szükség volt legalább az elején némi poénkodásra.

Obi-Wan Kenobi szerepében Ewan McGregor legalább olyan megnyerő, mint neves elődje, Alec Guiness, de szerencsére egyiküket sem a Saga-ban nyújtott teljesítménye alapján kell megítélnünk, mint színészt, képességeikre nincs nagy szükség ebben a történetben. Natalie Portman pedig az előzményekhez képest nagyon háttérbe szorul: természetesen ezúttal is elbűvölő, de ebben a történetben ő már csak egy motivációvá fokozódik le az ifjú Skywalker számára. Persze, nem mellesleg megszüli az ikreket, akik a galaxis megmentői lesznek, és a fináléba kellő drámaiságot sikerül csempésznie. Emlékszem, annak idején, csak egy dolog volt kétséges, mielőtt moziba mentem: hogy Padmé túléli-e, avagy sem. Hisz Leia A Jedi visszatér-ben emlékezett az igazi, kissé szomorú édesanyjára. Mielőtt elmentem volna a moziba, egyetlen hugocskám felvilágosított, hogy a barátai elmesélték neki, hogy meghal. Nem sokszor voltam életemben olyan mérges rá, mint akkor.

Hayden Christensen az előző rész negatív kritikái után lehet, hogy vett színészleckéket, mert ezúttal már egyáltalán nem olyan szánalmasan ciki az alakítása, mint eddig. Nem mondom, nem lett belőle egy Al Pacino, és olyan nagyon meggyőzőnek se mondanám se vívódó jediként, se Sith nagyúrként, de már nem olyan kamaszosan idegesítő szépfiú, mint A klónokban. Nagy pálfordulásáról két tökéletesen egymásnak ellentmondó vélemény kering szerte a kritikák galaxisában: az egyik szerint túl hirtelen a váltás, hogy egyik pillanatban még csak a szerelmét próbálja megmenteni, a másikban pedig már hidegvérrel kisgyerekeket öldös. Más vélemények szerint semmi változás nem történt, már A klónok támadásában is egy pszichopata állat volt, aki a buckalakók közül nőket és gyereket mészárolt. A filmet újranézve nekem semmi gondom nem volt azzal, ahogy ezt ábrázolták. Igyekeztek minél jobban, két részen keresztül felépíteni, megmagyarázni azt, hogy Anakin miért állt át a Sötét Oldalra. Ha ennél is több lelki vívódást kellett volna néznem, akkor valószínűleg átcsapott volna unalomba, ez pedig a Star Wars, ahol ez megengedhetetlen. 

Egyébként körülbelül ennyi az, aminek köszönhetően A Sith-ek bosszúja a legjobb, legnépszerűbb az új trilógiából. Az a tragikum és drámai potenciál, ami a történetben rejlik, már önmagában elviszi a hátán a cselekményt.  Hátborzongató, amikor Obi-Wan rájön a szörnyű igazságra, szörnyű, amikor Anakin élete szerelmét fojtogatja, és egészen epikus amikor a két régi jó barát egy végső nagy küzdelemben szembeszáll egymással. Fantasztikus az a jelenet is, amikor kiadják a 66-os parancsot, az eddig hűségesen szolgáló klónok pedig hátba támadják a jediket. Különféle, változatos bolygókon, távolról, tárgyilagosan, felesleges hatásvadászat nélkül mutatják be nekünk ezeket a jeleneteket. Lucas tudta: a jedik kiirtása a világegyetemből már önmagában elég megrázó ahhoz, hogy felesleges érzelgősséggel elrontsa. Ez a rengeteg érzelmi töltet, ez a fajta drámaiság és átélhetőség teszi A Sith-ek bosszúját méltóvá az eredeti Trilógiához.

Még így is tény, hogy bántóan túlzsúfolt lett A Sith-ek bosszújának cselekménye, Lucas gyakorlatilag minden fontosabb eseményt ebbe az epizódba sűrített bele. Lehet sokaknak ezért tűnik elnagyoltnak Anakin Darth Vaderré válása, de a film így is 140 perc hosszú, a leghosszabb az összes Star Wars film közül. Lucas nem akart azzal az öncélú luxussal élni, hogy három órára lefárassza a nézőit, ezzel próbálva valamiféle monumentális hatást elérni. Viszont így kissé lyukasnak tűnik a sztori: a látszólag fontos Organa szenátorról például semmit sem tudunk meg, és számomra mindig is szomorú volt, hogy a leggrandiózusabb csatajelenet csak jelzés szintjén jelenik meg a filmben. A Jedi templom ostromára gondolok, melyben több ezer klón támadja meg Darth Vader vezetésével a jedik főhadiszállását. Ezekre a pillanatokra azóta is nagyon kíváncsi lennék, véleményem szerint ugyanis bántóan hiányoznak a filmből.

Ebben a részben láthatjuk a legtöbb fénykard-párbajt, szám szerint ötöt. Először Dooku küzd meg Obi-Wannal és Anakinnal, majd Obi-Wan Griveous tábornokkal, ami a sok fénykardnak köszönhetően különösen látványos. Mace Windu a legcoolabb jedi szintén kardot ragad a Sith Sötét Nagyura ellen egy visszafogottan elegáns harcban, végül pedig sor kerül a nagy csatára Obi-Wan és Darth Vader, illetve Yoda és az Uralkodó között. Az Obi-Wan Anakin párbaj nincs annyira jó, mint a Baljós árnyak hasonló jelenete, de az érzelmek és a dráma miatt nagyon magával ragadó az első percétől az utolsóig. Nem mellesleg persze álleejtősen látványos, ötletes, a végkifejlet durvasága pedig elég felkavaró. Ezzel szemben a Yoda vs Palpatine jelenet bár egy remek poénnal indul (az őrök leszerelése), mégsem sikerült túl jóra. Ennek elsődleges oka, hogy Yoda az előző epizódhoz hasonlóan komolyan vehetetlen, mikor gumilabdaként pattog, és ebben a jelenetben az Uralkodó méltóságát is ugyanígy elveszik. Az Erő két legnagyobb urának és ismerőjének párviadalát szerintem nagyon nem így kellett volna bemutatni, ha már mindenképpen szükség volt rá. Szerencsére nem csak a kardforgatásra helyezik a hangsúlyt, ez pedig megmenti a jelenetet attól, hogy igazán nevetséges legyen.

Kínos pillanatok azért még így is jócskán akadnak. Szerencsére Jar Jar ezúttal meg sem szólal, és Christensen sem csinál hülyét magából mindenféle nyálaskodással, de előfordulnak nagyon gáz jelenetek. Ráadásul ezek mindig valami kulcsmomentumhoz köthetőek, mint például amikor Anakin átáll a sötét oldalra, Ian McDiarmid pedig úgy nyögdécsel, mintha muszáj lenne neki. Előtte pedig, ahogy üvöltözi, hogy hatalom, az gyakorlatilag a saját maga karikatúrája. De Darth Vader első lépései is mindig mosolyt csalnak az arcomra, ahogy a túlzottan teátrális: „NEEE” is, pedig egyiket sem poénnak szánták. Chewbacca Tarzan üvöltése pedig már A Jedi visszatérben is nagyon ciki volt, másodszor pedig még inkább az.

Természetesen ennek elmaradhatatlan velejárója John Williams zenéje, akinek felbecsülhetetlen szerepe volt a Star Wars filmek kultikussá válásában, aki még a legkevésbé jó epizódokat is fel tudta dobni felejthetetlen, és azonnal klasszikussá váló dallamaival. A Sith-ek bosszúja talán a legkevésbé emlékezetes ilyen szempontból, egyedül Darth Vader és Obi-Wan küzdelme alatt szól egy rendkívül emlékezetes aláfestés, amúgy a régi zenéket hallhatjuk, de rendkívül hatásosak, nincs is szükség semmi másra. A Sith-ek bosszúja más szempontokból is hasonlóan visszafogott, az új bolygók általában csak villanásnyira tűnnek fel, vagy szimplán kevésbé érdekesek, mint a Mustafar. Az Alderaan látképe mindenesetre nekem nagyon tetszett. Ötletes új lények sem fordultak elő olyan nagy számban, mint eddig, nekem egyedül Griveous tábornok és Obi-Wan gyíkállata jött be, amin lovagolt, de ők viszont nagyon. 

Lucas nagyon mélyre sújtott ezzel a filmmel, kifejezetten brutális és kegyetlen képsorokat láthatunk, a hangulat végtelenül sötét, és az események is nagyon szomorúak. Nagyon messze van a Csillagok háborúja optimizmusa, de a Baljós árnyak gyerekessége is. Valódi, sötét filmdráma, kifejezetten ütős akciójelenetekkel, olyasmi amire valóban vártak a rajongók, amihez képest A Birodalom visszavág derűs bolondozás: A Sithek bosszúja főhősei meghalnak, vagy szó szerint elkárhoznak, legjobb esetben pedig száműzetésbe vonulnak, a gonosz pedig minden fronton győzelmet arat. Sosem felejtem el mennyire váratlanul ért, és pofán vágott Anakin szétégésének nagyon naturális bemutatása. Megértem azt is, hogy egyesek mindezt túl soknak találták, de Lucas azért bőven áldozott még így is a hollywoodi műfajfilmek oltárán, ahol elképzelhetetlen, hogy a gonosz teljesen győzzön. Ennek köszönhető, hogy Obi-Wan ennyire egyértelműen diadalmaskodik Darth Vaderen, és ennek köszönhető, hogy az Uralkodó csak a szerencséjének, illetve Anakinnak köszönheti, hogy sem Yoda, sem Mace Windu nem tudta legyőzni.

Egyszerre kéne összegzést mondanom A Sith-ek bosszújáról, az új trilógiáról, és a Star Wars univerzumról. A Sith-ek bosszúja még látványos hibái ellenére is simán veri két előzményét. Sötét hangulata és brutalitása pedig összetéveszthetetlenné teszi a többi epizóddal szemben. Mellőzi az infantilizmust és a nyálasságot egyaránt, ezen kívül viszonylag szép átmenetet képez a régi Trilógiával. Az előzmények sajnos közel sem tudtak felérni a régi filmek szintjére, ráadásul Lucas olyan megbocsájthatatlan hibákat is vétett, mint amilyen Jar Jar Binks volt. Mégis így utólag visszatekintve a Star Wars filmek eseményszámba mentek már akkoriban is, és az év legjobban várt mozijai voltak. A mai blockbusterekkel összehasonlítva, mint amilyenek a Transformersek, vagy akár a Zöld lámpás, kétségtelenül egy jóval magasabb, és sokkal szórakoztatóbb irányvonalat képvisel az új trilógia minden eretneksége ellenére. A régi trilógia rajongói persze megmaradhatnak az eredeti, összehasonlíthatatlan Star Wars világgal, senkinek sem tenném kötelezővé az új trilógiát, de véleményem szerint érdemes megnézni, hisz a filmtörténelem egyik örök meséjévé lépett elő.

A Baljós árnyak okozta csalódottság következtében már jóval kisebb volt a hype A klónok támadása körül, én mégis nagyon vártam. Nagy szerencsémre a Baljós árnyak is az én akkori korosztályomat szólította meg, és három év múlva, 13 évesen nem is lehettem volna megfelelőbb életkorban A klónok támadása mozis élvezetére. Ma már ennek annyira nem örülök, de akkoriban ez a film volt a csúcsok csúcsa, annyira tetszett, hogy kétszer is elmentem megnézni a moziba. Nem emlékszem, hogy legelőször kivel láthattam, így nagy valószínűséggel egyedül mehettem, másodjára pedig elrángattam a nénikémet. Csak egy film volt ezen kívül, amit kétszer is megnéztem, mégpedig a Pókember első része, ami szintén ugyanebben az időben készült. 13 évesen ennél jobbakat nem is kívánhattam magamnak. Aztán az sem elhanyagolható tény, hogy A klónok volt az első filmem divx-ben, amit hihetetlen nagy dolognak éreztem, hogy még ment a mozikban, én meg már otthon nézhettem. A minőség persze hagyott némi kívánnivalókat maga után, még úgy is, hogy nem kamerás verzió volt. Valahol talán még mindig megvan a 2 db cd, amik rengetegszer végigpörögtek a számítógépben, az új trilógiából messze ezt láthattam a legtöbbször. A Baljós árnyakat már akkor is kicsit gyerekesnek tartottam, mások viszont nyálasnak és unalmasnak A klónokat. Persze, ők nem látták moziban. 

A kritikusok egy részénél jellemző volt az általános felüdülés, hogy végre nem egy gyermeteg zagyvaságot próbáltak nekik Star Wars-ként eladni, mások viszont még mindig fanyalogtak, rengeteg dolgot kifogásolva. A Box Office eredmények persze így is nagyon kimagaslóak lettek, abban az évben egyedül a már korábban említett Pókember teljesített csak jobban.

Amikor láttam A Jedi visszatér-t, akkor Anakin Skywalkert mindig is egy tapasztalt, ereje teljében lévő, harmincas fickónak képzeltem el. Kicsit olyannak, mint Han Solo és Luke Skywalker egyfajta keverékét: olyan jó pilóta, mint Han, akinek van egy sötétebb, cinikusabb oldala, de egyben olyan kiváló jedi is, mint Luke. Ehhez képest az első részben kaptunk egy idegesítő, tehetségtelen hülyegyereket, a második részben pedig kaptunk egy… hát… idegesítő, tehetségtelen hülyegyereket. Az Erő félelmetes uraként nem egy dacos, idióta kamaszfiút képzeltem el, aki olyan megejtően szépfiú, hogy a lányok egy pillantásától benedvesednek. Bocs, de én egy harcost vártam, nem pedig azt, hogy réges-rég egy messzi, messzi galaxisban egy lázadó tinédzser problémáit kelljen néznem. Erre az alapjaiban elbaltázott koncepcióra Hayden Christensen még rá is tesz egy jó nagy lapáttal. Olyannyira rosszul játszik ebben a szerepben, ami már-már a paródia határát súrolja. Néhány dialógusnál, meg bizonyos nézéseinél önkéntelenül is fel kellet nevetnem, annyira kínos volt. A mélypont ilyen szempontból az édesanyja halála, amely a díszletek, az aláfestő zene, és a téma miatt nagyon úgy tűnik, hogy szomorú, megható és felkavaró próbál lenni, ehelyett szánalmasan röhejes lesz. Ehhez persze nemcsak Christensen durcás („megették a kindertojásomat a szemetek”) nézése járul hozzá, hanem az édesanyját alakító Pernilla August komikusan teátrális elnyúlása, ami még egy színházban is sok lenne.

Az a jó az új trilógiában, hogy mindenért simán és egyértelműen lehet Lucast hibáztatni, hisz ő egyben az író és a rendező. Általános közvélekedés szerint, mindkettőt valaki másra kellett volna bíznia, bizonyos jelenetek azt mutatják, hogy egy középszerű iparos megbízható, profi döntéseivel is jobban jártunk volna, mert a Star Wars feeling elvitte volna az egészet a hátán. Viszont így okolhatjuk mindenért George-ot: miért kell Anakint kamaszként látnunk? (mert a mai multiplexeknek ők a legfőbb fogyasztói, és vedd észre, neked se volt ez probléma 13 évesen). Miért kellett pont egy Hayden Christensen féle antitalentumot választani? (mert így nemcsak a tinifiúk, de legalább a tinilányok is le vannak foglalva valamivel, hisz a srácok úgyis az akcióra figyelnek még nem pedig rájuk). Miért kellettek ezek a végtelenül amatőr jelenetek a borzalmas színész játékkal, meg a hihetetlenül gyenge dialógusokkal? (mert tökmindegy, a kamaszok úgyse veszik észre.) Talán Lucas tényleg egy ilyen végtelenül cinikus szemétládává vált, legalábbis az új trilógia alapján nagyon úgy tűnik, hogy ezek a válaszok kivétel nélkül helytállóak. 

A dramaturgiával még semmi gondom nem lenne, hiszen az hűen követ A Birodalom visszavág felépítését, de ezek a párbeszédek rémesek és elképesztően modorosak különösen, ha a romantikusnak szánt jeleneteket nézzük. A Birodalomban szövődő szerelemnek éppen az volt a legnagyobb erőssége, hogy nagyon szellemes volt, átélhető, és mellőzött mindenfajta nyálasságot. Na most térdig gázolhatunk a nyáltengerben. Anakin ilyeneket mond Padménak: „Szellemként kísért a csók, amit meggondolatlanul adtál, és félek a csók helyén nem marad semmi, csak egy fájó sebhely. Itt laksz a lelkem mélyén, és belülről gyötörsz. Mit tegyek érted? Megteszek bármit.” Ilyen komoly dózisban, ilyen hiteltelen, de végtelenül költőinek szánt baromságokat soha az életben nem gondoltam volna, hogy hallani fogok, pláne nem Darth Vader szájából. Lucasnak semmi érzéke nincs a romantikához, az érzelmekhez, helyette felüthetett egy sokadrangú közhelyszótárat, és kijegyzetelt belőle néhány sort. A Naboo bolygó a Baljós árnyakban még egy kifejezetten stílusos és szép környezet volt, itt pedig már csak a romantika aláfestéseként szolgál: az ifjú Jedi és a szenátornő a virágos réten beszélgetnek, viccelődnek egymással a hátuk mögött vagy négy CGI vízeséssel. Ennél már csak az az állat lehet rosszabb, aki megtapossa Anakint, az valami végtelenül trehány munka. 

Viszont John Williams tényleg megpróbálja menteni a menthetőt: szerelmi témája, az Across the Stars valami egészen csodálatos; gyönyörűen szép dallam, mely klasszikus hangzásával magában rejti ennek a szerelemnek a tragikumát és az egész galaxisra kiható monumentalitását. Csupa olyat, amit a vásznon nem láthatunk, de Williams legalább van annyira profi, hogy még ehhez a részhez is képes volt letenni az asztalra egy a Star Warsba tökéletesen beleillő, mégis vadonatúj zenét.

És akkor térjünk rá a pozitívumokra is, hisz azért lássuk be, már 13 évesen is elég jó ízlésem volt. Natalie Portmanbe például rögtön beleszerettem, míg az előző részben csak a bájos pofijára volt szükség, Lucas itt már bőven épít az érzékiségére, és az erotikus vonzerejére. Portman ideális főhősnő egy ilyen „ifjúsági filmbe”, most pedig megcsodálhatjuk a Naboo-n különféle kivágott ruhákban, mennyire bársonyos a bőre, majd a fináléban a Geonosis-on is csak azért karmolja végig a szörny a hátát, hogy onnantól kezdve hosszú perceken át gyönyörködhessünk izmos hasában. Mint színésznő nem kell túl sokat nyújtania, de Hayden-t nem kihívás leköröznie. Többek között ezért is hiteltelen a szerelmi szál, hisz az önálló, felnőtt Amidala szenátor miért szeretne bele egy ilyen elkényeztetett tinédzserfiúkába, mint amilyen Anakin.

A CGI technika még nagyobbat fejlődött az előző rész óta, A klónok támadásában már szinte minden és majdnem mindenki számítógépes effekt, ami egy kissé sterillé teszi a végeredményt, de kétségtelen, hogy nagyon látványos. Az első akciójelenet a Couruscant-on lenyűgöző, mozgalmas, elképesztően részlet gazdag, mégis végig követhető és izgalmas (nem úgy, mint a Transformers 2-ben). Bár ma már tudom, hogy annyira nem eredeti, elég egyértelműen a Szárnyas fejvadászból vették át ezt a fajta környezetet, Couruscant még nem éppen így nézett ki a Baljós árnyakban. A Kamino bolygó viszont annál jobban tetszett, az örökké tartó viharral, a végtelenül örvénylő tengerrel nem csak grandiózus, de nagyon hangulatos is. A Geonosis ezzel szemben csak egy kissé durvább, ércesebb, és vörösebb Tatooine, de az óriási kohó, illetve az átélt izgalmak mindenért kárpótolnak. Előtte azonban még újra láthatunk egy aszteroidamezős üldözést, amely túlzsúfoltsága miatt sajnos nem éri el A Birodalom visszavág szintjét, de a szeizmikus töltet garantáltan mindenkiben örök élmény maradt, aki moziban láthatta. Ez a nagyon egyedi, pusztító hanghatás olyan emlékezetes volt a multiplexek világában, amilyet tényleg ritkán látni/hallani. 

Feltűnik a kultikus (de hogy miért?) Boba Fett, illetve apja, Jango Fett, aki már tényleg komolyabb akciójeleneteket hajt végre, nemcsak a fent említett aszteroidamezős kaland fűződik a nevéhez, de a Kamino-n keményen megküzd Obi-wan-nal, illetve a végső csatában is komoly szerepet játszik. Egyfelől biztosít némi komikumot a cowboyos pisztolypörgetéssel, másfelől hoz némi drámát is, ahogy Samuel L. Jackson lefejezi őt a fia szeme láttára. Samuel L. Jackson Mace Windu-ként, lila fénykardjával nagyon jót tesz a trilógiának, hiszen ő képviseli a végtelen lazaságot és coolságot. Egyébként a többi jedire is igencsak jellemző a pózolás, és a menőbbnél menőbb mutatványok végrehajtása, ami persze nagyon öncélú, de rendkívül szórakoztató is egyben. 

A klónok támadásában Jango Fett jóval többet szerepel, mégis elvileg a Christopher Lee által játszott Dooku gróf lenne a főgonosz, de nagyon kevés ideje van kibontakozni, és nem tudunk meg róla túl sok mindent, de Darth Maulnál még így is jelentősebb figura az új trilógiában. Nagy hiba és hiányosság egyébként, hogy ennyire híján vagyunk a markáns gonosztevőknek; Darth Maulnak összesen 3-4 mondata van, Jango Fett csak egy lövöldözős mellékszál, Dooku túl későn kerül a képbe, aztán túl hamar távozik, Palpatine itt még csak hátulról szövi fondorlatos terveit, egyedül Griveous tábornak az, aki emlékezetes rosszfiú, de ő majd csak a harmadik részben fog szerepelni. A végső nagy fénykardozás csalódást keltő lehetett sokak számára a Baljós árnyak után, de úgy tűnik azt képtelenség lett volna felülmúlni. Sokaknak nem tetszhetett, hogy az előző epizódban két „jó” támadt egy szem „rosszra”, úgyhogy Lucas kiküszöbölte ezt a hibát egy laza, rövid, de elég szépen koreografált küzdelemben. Aztán megjelenik Yoda, és olyasmi történik, aminek nagyon nem kéne. Az idős, méltóságteljes bottal csoszogó nagy Jedi mester, a sorozat ikonikus figurája egyszer csak eldobja botját, előrántja mini-fénykardját, és olyan pattogásba kezd, amilyet még a gumimacik is megirigyelnének egy emberesebb gumibogyószörp után. Így kell megfosztani egy nagy karaktert a tekintélyétől, így válhat valami paródiává úgy, hogy közben mégis végtelenül komolyan veszi magát. Sose felejtem el a csalódottságot, amit akkor éreztem, amikor egy teltházas mozi röhög hangosan Yoda mesteren.

Az ezt megelőző akció jelenetsor viszont fantasztikus, méltó a Star Wars legszebb hagyományaihoz. Kezdődik Anakin és Padmé pokoljárásával a kohóban, ami hátborzongatóan ötletes, majd folytatódik a gladiátorküzdelemmel, ahol a fegyvertelen főhőseink kerülnek szembe mindenféle ádáz vadállattal. Ez szintén felejthetetlen és megragadó, ilyen izgalmakkal utoljára A Birodalom visszavágban találkozhattunk. Amikor pedig azt hisszük, hogy ezt már nem lehet fokozni, akkor egy igazi jedi háborúba csöppenünk, amilyet addig még sosem láthattunk. Rengeteg jedi harcol sokszoros droid túlerővel szemben, majd a látvány betetőzéseként megjelenik a klón hadsereg is, mely egy kicsit közelebb hozzá nekünk a régi Star Wars világát. Bár azért itt is becsúszik egy kínosan amatőr jelenetsor: Padmé a hátán fekve szenved a sivatagban, odaszalad hozzá egy rohamosztagos… izé… klón, mire felpattan, hirtelen meggyógyul és utasításokat kezd el harsogni.

Obi-Wan azt mondta a Csillagok háborújában, hogy a jedik a béke és az igazság védelmezői voltak. A prequel trilógiából úgy tűnik, hogy az idő igencsak megszépítette az emlékeit, filmes szemszögből pedig Lucas rombolta le a jedik mítoszát. Hogyan hagyhatták a sorsára az illegálisan rabszolgasorban sínylődő Shmi Skywalkert? Hogyan használhatták fel szemrebbenés nélkül a törvénytelenül kitenyésztett klónokat a saját céjaikra? Egyáltalán milyen alapon állnak különféle politikai érdekek önző szolgálatába? Az új trilógia egy romlott Jedi rendet és egy romlott Köztársaságot mutat be, aminek valóban vesznie kell.

Lucas meghallgatta a rajongók sirámait a Baljós árnyak után. Szerencsére volt már internet, így mindenki kedvére nyavalyoghatott a különböző fórumokon. Így hát Jar Jar Binks helyett kaptunk ismét némi robotbohóckodást, nincsenek hosszú üresjáratok, egy szó sem esik a midikloriánokról és ami a legfontosabb: a gyerekek helyett a kamaszoknak készítette Lucas a filmjét. Ellenben elkövetett nagyon komoly hibákat is, förtelmesen rossz dialógusokat írt, és szerintem elég rosszul súlyozta a történéseket: gyakorlatilag minden fontosabb esemény a következő részre maradt.