Az első két rész számomra egyszerre volt túl gyors és túl zavaros, ráadásul mindezért a harci jelenetek sem kárpótoltak. Úgy álltam neki a harmadik résznek, hogy megnézem, ha már megvettem. Ritkán adatik meg, hogy ilyen kellemeset csalódjon az ember egy filmben. És nem csak az alacsony elvárások miatt tetszett A kard mestere 3.

Gyakorlatilag nem is a hagyományos értelemben vett folytatással van dolgunk, hiszen az eddigi főhősök egyáltalán nem is szerepelnek, helyettük a második rész legizgalmasabb és legellentmondásosabb karakterét állították a középpontba, ami azért is különös, mert inkább a történet főszála fejeződött be folytatás után kiáltva, hőseinket ugyanis üldözték. Bár tény, ezzel a központivá váló mellékszereplővel is megzavartak minket kicsit. Egyrészt az előző rész végén meghal, másrészt a szinkronban Vörös Hajnal-nak hívták a Brigitte Lin alakította szereplőt, most a harmadikban pedig Legyőzhetetlen Hajnalnak. Angolban pedig ő Asia, the Invincible. Brigitte Lin egyébként kiváló a szerepben, figurája egyszerre isteni és emberi, végtelenül kegyetlen, és meglepően szeretetteljes. A másik fontos női szereplőt a hihetetlenül érzéki, és különlegesen gyönyörű Joey Wang alakítja, akit a Szellemharcosok trilógiából ismerhetünk. Karaktere - bár összetett - nem nyújt lehetőséget olyan látványos alakításra, mint Brigitte Lin esetében, mégis a film kifejezetten jól sikerült drámai, illetve lírai pillanatai általában hozzá kötődnek. Egyébként Hópehely szerepében a főhősnő reménytelen szeretőjét játssza, helyenként nőiesen gyengéden, máshol férfiasan keményen. A férfi szereplők kicsit elhalványulnak ebben a részben.

A történet szerencsére jóval lassabb, egyáltalán nem olyan nyaktörő tempójú, mint az előzményeké, van esélyünk követni az eseményeket. Jóval kevesebb akciójelenetet is láthatunk, de azok legalább mind látványosak, és hiányzik belőlük a túlzó brutalitás is. Végre valahára eljutottak odáig, hogy a történetet helyezték előtérbe, bár tény, hogy azért lehetett volna még így is kicsit kidolgozottabb a forgatókönyv. Viszont telis teleírták az egészet váratlan és meglepő ötletekkel, gondolok itt például az ágyasnak álcázott albínó nindzsára, amin eléggé elkerekedett a szemem, de a törpe se volt semmi. A sztoriba a gonosz japcsik mellé beágyazták a gonosz európaiakat, akiknek semmit sem ér a becsület és a hit. A film zenéje ezúttal más, mint az előző két részben, de ez is szép, és remekül illik A kard mestere 3-hoz.

Szerintem ti érzitek, hogy egyértelműen ezt a részt tartom a trilógia legjobb darabjának, de hiába jelent meg itthon is dvd-n, mégsem ajánlom senkinek, hogy megvegye. Kezdem az apróságokkal: a szinkron nagyon gyenge, Joey Wang alakítását simán hazavágja magyar kolleginájának teljesítménye. Ezenkívül Brigitte Lin hangját is kivágták egy jelenetből, amikor énekel. Ez azért is nagyon feltűnő, mert még beszélnek is róla, hogy mennyire szép hangja van. Persze, átkapcsolhatok az eredeti kínai hangsávra, amit meg is tettem, de minden problémát ez sem old meg. Ugyanis a magyar kiadás vágott. Na nem a brutális jeleneteket vágták ki, hanem egyszerűen hiányzik tíz perc a finálé előtt, ami így teljesen értelmét veszti, a 93 perces film pedig véget ér a 83. percnél. Nem tudom milyen hanyagság játszhatott közre, hogy ez így alakuljon, de mindenképpen felháborító, hogy kifizetnek ezért az emberek pénzt, és csak egy értelmetlenül megvágott verziót kaphatnak. Úgy képzeljétek el, hogy egyik pillanatról a másikra, egy teljesen másik helyszínen egy verekedés közepén találjuk magunkat mindenfajta átmenet nélkül, így nem csoda, hogy nekem is feltűnt, holott ezelőtt sohasem láttam A kard mestere 3-at. Nagyon gáz, hogy ilyesmi előfordulhat, ráadásul nem ez az első ilyen eset a magyar dvd kiadás történetében. Nem tudom a tévében hogyan szokták leadni, de azon se csodálkoznék, ha ott láthatnánk az innen hiányzó jeleneteket, és azon sem, ha ott is kivágták volna.

Előre szólok, hogy nem fogom a City on Fire-t összehasonlítgatni Tarantino Kutyaszorítóban-jával. Egyrészt ez a film jóval többet érdemel annál, hogy csak Tarantino kapcsán tegyünk róla említést, másrészt pedig bár minden amerikai újragondolás sikerült volna olyan jól, mint a Kutyaszorítóban.

Nálunk sajnos sohasem adták ki itthon semmilyen formátumban a City on Fire-t. Jó pár éve megvettem dvd-n az USA-ból, azonban az sajnos csak az amerikai átszerkesztett (értsd csúnyán megvágott, gagyi zenével aláfestett) verzió volt, így nem is tudtam rávenni magam, hogy újra megnézzem. Szerencsére végül mégiscsak beszereztem az eredeti verziót, így sikerült azt is megállapítanom, hogy egyértelműen ez Ringo Lam legjobb filmje.

A történetet egy valós bűnügy szolgáltatta, ennek megfelelően inkább a Lángoló börtönökhöz hasonló, realista hangvételt üt meg a film, nem úgy mint Lam másik emlékezetes alkotása, az extravagáns Full Contact. Nincsenek sehol a hongkongi heroic bloodshedre jellemző túlzások, végig megmarad mind a sztori mind az akciójelenetek a valóság talaján, egyik szereplő sem mészárol le egy teljes hadsereget, így a City on Fire bátran ajánlható a műfajra kevésbé fogékony nézőknek is. A földközeli ábrázolásmódnak köszönhetően a hangsúly egyáltalán nem az akciójeleneteken van, hanem inkább a drámán, és a lélekábrázoláson.

A főhős beépített zsarut a szupersztárság küszöbén álló Chow Yun Fat alakítja, igen meggyőzően. Kezdetben inkább szeretnivaló és humoros, végül már inkább tragikus karaktert kell eljátszania, ami igen közel áll hozzá. Szerepe szerint ezúttal nem szuperhős, hanem egy esendő ember, aki képtelen rendben tartani a magánéletét, lelkiismeret furdalás gyötri, és tele van kételyekkel a munkájával kapcsolatban. Ráadásul paradox módon nem a bűnözők jelentik rá a legnagyobb veszélyt (néhány remekül felépített suspense szituációt leszámítva), hanem a saját kollégái, akik a film közepén még meg is kínozzák. A törtető rendőrtisztet egyébként az a Roy Cheung alakítja, akit a Lángoló börtönben is hasonló szerepkörben láthattunk. Fontos karakter még A bérgyilkosból ismerős Danny Lee, aki ezúttal a törvény másik oldalán áll, de szerencsére legalább olyan jól adja a cool gengsztert, mint a talpig becsületes rendőrt. Kicsit háttérbe szorul Chow Yun Fathez képest, igazából a heroic bloodshed filmekre oly jellemző barátság-testvériség szoros kötelékének ábrázolása csak a finálé előtt kap némi szerepet, szerencsére egyáltalán nem olyan szájbarágós formában, mint John Woo legtöbb forgatókönyvében. Erről jut eszembe, a történet és a megvalósítás teljesen korrekt ilyen szempontból, a City on Fire nincs tele logikai bukkanókkal és buta párbeszédekkel. (Azt leszámítva, hogy John felügyelő nem hiszi el Lau bácsinak, hogy Ko Chow beépített ügynök). A történetben ezúttal nincs konkrét főgonosz, a gengszterfőnök és a karrierista rendőr ugyan ellenszenves figurák, de nem velejéig romlottak, mint a hongkongi filmekben általában. Fontos szerephez jut viszont a főhős szép barátnője, akit Carrie Ng játszik. Jelenléte kezdetben sokat dob a film nyomasztó hangulatán, ezért számunkra is szomorú, amikor végképp elhagyja főhősünket.

Ringo Lamra nagy hatással lehettek a ’40-es-’50-es évek amerikai bűnügyi filmjei, a City on Fire ugyanis nyugodtan tekinthető egyfajta neonoirnak, hála a szomorú jazzes muzsikának, és a helyenként előforduló rémálmoknak, illetve az árnyakkal való játéknak. A zene sajnos egyáltalán nem kiemelkedő, de pocséknak sem nevezném; korrektül festi alá a látottakat, és segít a hangulat megteremtésében. Ez utóbbihoz egy aprócska, de annál nagyszerűbb ötlet is hozzájárul: a City on Fire története karácsonykor játszódik és két jelenetben is kiválóan érzékeltetik velünk, hogy ez mennyire erős kontrasztban áll a film egyébként brutális hangvételével. A rendőrparacsnok a karácsonyfát dísziti, miközben beosztottjai az ő pranacsára vallatják és kínozzák Ko Chow-t. Másik ehhez hasonló pillanat, mikor a gengszterek menekülnek a vérgőzös fináléban, autójuk szélvédőjén pedig karácsonyi fények tükröződnek, aláfestésként vidám, ünnepi zenével. Egyébként nem látunk túl sok akciójelenetet, izgalmas és brutális pillanatokban viszont bővelkedik a film, a befejezés pedig legalább nem szűkölködik lövöldözésben sem, ahogy könnyekben és drámában sem.

Összefoglalva annyit mondanék el a City on Fire-ről, hogy sok szeretettel ajánlom mindenkinek, aki bírja a vér látványát. Mentes a hongkongi akciófilmekre oly jellemző hibáktól és túlzásoktól, így jóval könnyebben befogadható azoknál. Ennélfogva azonban nem is olyan kiemelkedő, vagy emlékezetes, mint John Woo filmjei. Mindenesetre annál sokkal jobb film, minthogy csak Tarantino árnyékában nézzük meg.

Folytatás esetében Hongkongban is alapkövetelmény, hogy olyan legyen, mint az első rész, csak még még még még… mindenből. Úgyhogy nem csoda, hogy féltem a filmtől, pláne hogy ez még 20 perccel rövidebb is az előzménynél. 

Kimerítő elemzést nehéz lenne írnom erről a filmről. Alapból ritkán szoktam elmesélni a sztorit, de ebben az esetben esélyem se lenne... A film nézése közben gyakran voltam összezavarodva, hogy ki mit miért csinál, bár tagadhatatlan, hogy most kicsit kevésbé rohan eszeveszett tempóban a film, de még így is hihetetlen gyors. A színészgárdát lecserélték, de annyira sokadrangúak ebben a filmben a színészek, hogy nem sokat számított. A zene maradt a régi hálistennek, a fényképezés meg talán még szebb, mint eddig. Az első részhez képest a harci jelenetek is javultak. Kissé követhetőbbek és még elszálltabbak lettek. Meg persze jóval brutálisabbak; fejeket szaggatnak le és össze-vissza sprickol a vér mindenfelé. Néhol azonban inkább komikus hatást érnek el, semmint csodálatot, különösen azoknál a jeleneteknél, ahol szemmel láthatóan gyorsított felvételeket használtak. A humoros jelenetekből jóval többet találhatunk, ami szerencse, mert nagyban hozzájárul a film élvezhetőségéhez. A drámai rész is a helyén van, hangulatilag nagyon eltalált, remek képeket láthatunk és kiváló zenét halhatunk, miután főhőseink társai mind meghalnak. Innentől pedig az egyszerű bosszú témára épül a film, és már csak a finálé van hátra.

 

Amint megláttam a film dvd borítóját, azonnal tudtam, hogy nekem ezt látnom kell. Chow Yun Fat westernkörnyezetben? Kihagyhatatlan! Legmerészebb elképzeléseimben a heroic bloodshedet ötvözték egy kitalált kínai western időszakban. Azt tudtam, hogy érdekes filmélmény lesz, elvégre ezek az őrült hongkongiak bármire képesek. És hát igen… érdekesnek érdekes…

Kezdem a pozitívumokkal, hogy ne tűnjek túl kegyetlennek: a fényképezés nagyon szép, remekül megalapozza a hangulatot. A zenei aláfestés nem rossz, de nem olyan kiemelkedő, hogy emlékezzünk rá. Itt van nekünk a legnagyobb hongkongi favorit: Chow Yun Fat. Nem követel meg ugyan tőle túl sokat a szerep, de hozza amit kell. Jelenléte nélkül még ennyit sem érne a film. A szélhámos nőt alakító Cecilia Yip kifejezetten szimpatikusan alakít, jól állnak neki ezek a komikus szerepek. Érdekes módon mégis hozzá kötődik a Gyilkosok szentélyének legdrámaibb és egyben legjobb jelenete. A játékidő közepén, miután a Béke Szálló lakói többszörösen megalázták (bár mondjuk ezt poénosnak akarják nekünk eladni, még azt is, hogy Chow Yun Fat vagy hússzor egymás után pofán vágja szegény csajt), a gonosztevők karjaiba veti magát, akik tömegesen elkezdik ütni, vágni, rugdalni a földön fekvő nőt. Chow Yun Fat ezt persze nem nézheti tétlenül, kis késéssel ugyan, de egy fáklyával rendet vág az aljas banditák között. Sajnos már későn, mert a főhősnő meghal. A sztori közepén. És ezt az egyébként remek szitut hihetetlen jól filmezték le, különösen váratlan és ütős, mivel a film eddig egy nagyon könnyed humoros hangvételt ütött meg. Ez a jelenetsor remekül példázza, miben tudnak igazán nagyot alkotni a hongkongiak. Aztán hirtelen felélesztik a csajt, és pár perc múlva már nem is látszik, hogy bármi baja lett volna, nemhogy harminc férfi verte majdnem halálra.

És innentől következzék az, hogy milyen hátrányai vannak a hongkongi filmeknek, különösen ennek az alkotásnak: az alaptörténettel nem lenne semmi gond, de maga a forgatókönyvet valami hihetetlen szarul írták meg, gyakorlatilag a B kategória szintjére süllyeszti a Gyilkosok szentélyét, hiába Chow Yun Fat, hiába a fényképezés, hiába a zene és hiába az a kiváló jelenetsor, amit feljebb ecseteltem. Van nekünk a film elején és végén egy tök fölösleges és idegesítő narrátorunk, aki hülyének néz minket, pedig valójában ő beszél hülyeségeket. A történet szerint a Szállóban elvetemült és veszélyes bűnözők élnek, de inkább úgy néznek ki, és viselkednek, mint egy mesebeli, túlnaiv és túljóságos falusi közösség. Chow Yun Fatot a filmben csak Gyilkosnak (The Killer, hú de eredeti, vajon honnan vették?) nevezik. Chow Yun Fat haját egyébként nagyon divatosra nyírták és zselézték, borzasztóan korhű. De ez csak apróság. A történet maga logikai bukkanókkal és hülyeségekkel túlzsúfolt. Nem ajánlom, hogy megnézzétek, ezért elárulom a végső csavart, ami remekül érzékelteti, miről beszélek. A gonosz elmondja, hogy a szélhámos csaj igazából nekik dolgozott (akkor miért verték kis híján halálra?), és valójában ő volt régen Chow Yun Fat felesége (akkor miért nem ismerték meg egymást, és miért láttuk meghalni a film elején?), és a főgonosz azt akarja megbosszulni, hogy hősünk megkegyelmezett neki kölyökkorában. Tök logikus, nem? Nem is értem, hogy nem jöttem rá… Mivel jószívű vagyok, és nagyon szeretem a hongkongi filmeket, még ezt is megbocsájtanám, ha jók lennének az akciójelenetek, de sajnos nem így van. Összesen két, azaz kettő darab akciójelenet található a Gyilkosok szentélyében, egyik a már említett fáklyás verekedés, ami bemelegítésnek nem lenne rossz, a másik pedig a nagy finálé. Sajnos a rendező úrnak semmi érzéke nem volt az akciójelenetekhez. Az egész kapkodós, zavaros, unalmas, szürreális, azaz gyakorlatilag nézhetetlen, amiben az a legszomorúbb, hogy szemmel láthatóan John Woo-t próbálták utánozni. Legeslegvégül pedig a narrátor ellát minket néhány haszontalan információval.

Belegondolok, hogy az átlagmagyar belefut a film+on két b-film között a Gyilkosok szentélyébe, mit lát? Talán ismerős lesz neki Chow Yun Fat, de valószínűbb, hogy nem. Egy zavaros, unalmas kínai hülyeséget, aminek semmi értelme, és legközelebb ha megint ázsiai filmet lát a csatornán (mondjuk a Szebb holnapot) akkor azon nyomban elkapcsol. És még csak hibáztatni sem lehet. Én meg hiába mondom, hogy ebben is megvolt egy különleges, igazán jó film lehetősége. Bár igaz, ahhoz még nagyon sok hiányzott. Chow Yun Fat ezután Amerikába ment, de ott sem várt rá sok jó…

Egy jellegzetes kínai műfaj, a wuxia jellegzetes példája ez a film. A wuxiák tulajdonképpen kosztümös kalandfilmek, amelyekben repkedő kardforgatók harcolnak egymással. A ’60-as –’70-es években élte virágkorát e műfaj, különösen Chang Cheh és King Hu filmjeinek köszönhetően. A modern wuxiák a ’80-as években indultak el Tsui Hark bukott alkotásának a Zu harcosoknak köszönhetően. A legfontosabb különbség a klasszikus és a modern wuxiák között, hogy az újakban fellelhető némi fantasy beütés. A Szellemharcosokban is jócskán találhatóak wuxia elemek, így a hongkongi filmgyártás aranykorában - a heroic bloodshed mellett - ez vált az egyik legnépszerűbb műfajjá. Manapság pedig a technikai fejlettségnek köszönhetően minden korábbinál szebb és látványosabb filmek készülhetnek (Tigris és Sárkány, Hős).

Nekünk európaiaknak több szempontból is kissé nehezünkre esik befogadnunk a wuxiákat. A legfontosabb ezek közül, hogy a kulturális különbségek miatt képtelenek vagyunk megérteni az alapvető szabályokat, továbbá nem ismerjük a kínai monda- és regényvilágot, ami feltétlenül szükséges lenne, hisz ezek ismerete nélkül az egész zavarosnak és összecsapottnak tűnhet. Sajnos tárgyalt filmünk, A kard mestere esetében is ez a legfőbb probléma.

A történet maga egy ellopott Szent irat körül forog, de én ilyen jelentéktelen Macguffin-t még soha életemben nem láttam. Pontosan azt se tudjuk meg, mitől olyan értékes. Valami ilyesmit mondanak, hogy emberfeletti képességekre lehet szert tenni általa. Na mármost ezt olyan emberek mondják, akik össze-vissza repkednek és egy kardsuhintással emberek tucatjait ölik meg. A történet egyébként valami hihetetlen gyors tempóban pörög, egy negyed pillanatra sem ül le a cselekmény, igazából néha úgy éreztem mintha bekapcsolva felejtettem volna a dvd lejátszón a forward gombot. Emiatt sajnos semmi sem tud igazán kibontakozni. Se a színészek, sem a karaktereik, sem a szituációk, sem a drámai pillanatok, mert úgy rohan az egész történet, mintha muszáj volna. A mondanivalót is csak éppen hogy ki lehet hámozni (a hatalom gonosszá és önzővé tesz). Ezt feledtethetnék velünk a kiváló akciójelenetek, de sajnos azok is a történethez hasonlóan hihetetlen gyorsak és zavarosak. Soha sem hittem volna, hogy egyszer az lesz a problémán egy filmmel, hogy túl gyors a tempója, ráadásul ez egy húsz éves mű, tehát még csak nem is mai darab. Lányos zavarunkat tovább fokozza, hogy több szereplő is ugyanolyan szakállviselettel rendelkezik, így nehéz néha rájönni, hogy ki kicsoda.

A kard mestere azonban közel sem nézhetetlen film. A karakterekben sok lehetőség rejlik, még ha nem is használták ki. A fényképezése egy az egyben a Szellemharcosokéra emlékeztet, itt is ugyanolyan szép a képi világ. A zenére is csak jót mondhatok, külön tetszett, hogy a film elején egyszer csak dalra fakadnak a szereplők, majd ez a dal később a történet szerves részévé válik. Érdekes volt továbbá az általában kedves mellékszerepeket játszó Jacky Cheungot egy aljas intrikus szerepkörben látni. Ami még külön tetszett, ahogy főhősünk mesterét ábrázolták, akivel a film végén mindenfajta tisztelet nélkül száll szembe és győzi le. A sunyi, önző figura nagyon messze áll a főhősök mestereinek általános sztereotípiájától.

A kard mestere zavarához némileg hozzátesz, hogy elég sok rendező dolgozott a filmen. A King Hu alkotások szépségét és könnyedségét nem igazán tudtam felfedezni, míg a producerzsarnok Tsui Hark és a Szellemharcosokat rendező Ching Siu Tung kézjegyét már annál inkább.

Mindent egybevetve nem mindennapi filmélményt nyújt A kard mestere, de számos hibája miatt nem bizonyult emlékezetes alkotásnak.