A Halálos rémületben után, illetve az akkori sikerfilmeket elnézve a sorozat alkotói úgy gondolták kedvenc szuperkémünket is egy átlagos korabeli akciófigurává kell nyomorítaniuk. Ehhez megfelelő embernek bizonyult Dalton.

Sokan azóta is minden idők legrosszabb 007-es epizódjának tartják A magányos ügynököt. Ez persze azért erős túlzás, ez a rész korántsem annyira szörnyű, mint amilyennek sokan mondják. Bár az tény, hogy az USA-ban bukásnak bizonyult, a sorozat pedig hat évre szünetelt a Licence to Kill után. (mely minden idők legrosszabb magyar címével büszkélkedhet, furcsa módon. A magyar címek ugyanis kivételesen jóra, sikerültek általában, az eredetihez hű szellemiségben.)

A magyarázat, hogy miért tartják épp ezt a részt a sorozat egyik legrosszabb darabjának alapvetően két dologból tevődik össze. Az első mindenképp a már fent említett viszonylagos sikertelenség, a másik az epizód atipikus mivolta. Tudniillik rengeteg minden hiányzik belőle, ami valóban „bondossá” tette az adott részeket. Az első, s talán legfontosabb különbség a 007-es motivációjában keresendő; ezúttal nem az MI 6 megbízásából teljesít bármiféle világmegváltó, vagy éppenséggel nem világmegváltó küldetést, hanem személyes bosszú hajtja, félig megevett Felix barátjáért. Akivel egyébként sosem volt annyira bizalmas kapcsolatban, mint most. Nyilván azért írták bele így a forgatókönyvbe, hogy hihetőbb legyen a Szolgálat elhagyása. . Sajnos ezen kívül is rengeteg olyan elem marad, mely miatt a Licence to Kill inkább egy tipikus (bár az átlagosnál mindenképpen igényesebb) ’80-as évekbeli akciófilmre emlékeztet. Ez még a zeneszerző kiválasztásában is megmutatkozik: Michael Kamen ebben az időben a Halálos fegyver és a Die Hard score-jának megalkotásával szerzett magának hírnevet. Sajnos a Magányos ügynökben olyan jellegtelen munkát végzett, hogy már most, a film megtekintése után pár órával nem tudok semmit sem felidézni a film zenei világából. Leszámítva persze Gladys Knight csodálatos főcímzenéjét, mely simán beleférne a főcímzenék Top3-ba, és mindenképpen az epizód legnagyobb erényének számít. A főcím Maurice Binder utolsó munkája, ezúttal sokkal jobb lett, mint az előző két részben végzett munkái, de sajnos így sem kiemelkedően jó.

Timothy Dalton most jobb Bond szerepében, de hiába, ha a film nem követi eléggé a franchise hagyományait, például a gonosz kiválasztásának módjában sem. Robert Davi tipikus ’80-as évekbeli rosszarc, számtalan B-kategóriás movie gonosza. Bár nagyon hatásos belépőt kapott, melyben kivágja szeretője fiújának a szívét, majd megkorbácsolja a lányt. Szerepe szerint egy milliárdos drogbáró, vagyis a nyolcvanas évek egyik jól ismert toposza. Semmiben sem különbözik tőlük, ugyanolyan unalmas, egydimenziós, kliséfigura.”Neki nem a pénz, hanem az adott szó számít”, meg ilyen közhelyes dumák. Csatlósa Benicio Del Toro, bár nem írtak neki sok szerepet, mégis feltünő színfoltja a filmnek. A témánál maradva azonban: a főcím előtti akciójelenet remek, de az egészet jelentősen lerontja, hogy az esküvői frakkban hajtják végre, helyenként nagyon ciki (szintén tipikus ’80-as) lassított felvételes futásokkal tarkítva. Az évtized kliséinél maradva: van egy kocsmafight jelenetünk, meg karatézós nindzsáink, viszont nincsen egyetlen valamirevaló csavar, vagy fordulat, brutalitásban, kegyetlenségben ellenben nem szűkölködhetünk. Valószínűleg minden Bondok közül ez érdemli ki a legdurvább címet, a sorozat megszokott feelingjétől azonban búcsút kell vennünk.
Más tekintetben azonban kiküszöbölte az előző rész hibáit. Kedvenc kémünk felhagyott a monogámiával, így hát ezúttal két nőt is elszédít. Nem is akármilyeneket: Talisa Soto és Carey Lowell a legjobb Bondgirlök sorát erősíti, ráadásul remek kontrasztot is alkotnak; egyikük az érzéki szerető, míg a másik az önálló, akaratos lány típusát testesíti meg; az ügynök persze mindkettővel lefekszik. Az évek során feltűnt, hogy minden Bond-lány ugyanazt nyilatkozza saját szerepéről nagyjából: hogy ő más, mint a többi, ő a hőssel együtt harcol, nem pedig megmentésre szoruló cicababa, mint az elődei. Ez persze baromság, már a hatvanas években megjelentek a független gondolkodású nőszemélyek, akik nem feltétlenül voltak rászorulva a 007-esre, ellenállni viszont egyikőjük sem tudott neki. Talán az egész sorozatban a Carey Lowell által játszott Pam Bouvier karaktere van a legkevésbé ráutalva az ügynökre, sőt inkább ő húzza ki Bondot a csávából, nem pedig fordítva. A kamionos üldözés előtt például egyfajta védőangyalként segít bajba jutott kémünknek. Ráadásul még vicces is.
Nemcsak ő emeli egy átlagos akciófilm fölé a Magányos ügynököt, hanem még sok minden más is. Elsősorban a fantasztikus helyszínek és a hozzájuk párosuló látványos fényképezés. Sanchez háza a valaha filmre vett legszebb forgatási helyszínek közé tartozik hófehér márványával, vízesésével, belső medencéivel egy hatalmas hatalmú drogbáró méltó rezidenciája is lehetne. A készítők pedig igyekeztek, hogy Bond bosszúhadjárata során a legváltozatosabb halálnemekkel büntesse meg azokat, akik megérdemlik. Némelyeket kijátszik Sanchez ellenében, másokat saját maga végez ki, különböző kegyetlen módokon. Kedvencem, amikor az áruló CIA ügynököt Killifert megöli.

Bond: You earned it. You keep it… old buddy.

Majd rádobja a dögnehéz 2 milkás tatyót az ügynökre, aki beleesik a cápák közé. No mindegy: mást összepréselnek, vagy felgyújtanak, vagy a légnyomás öli meg éppen.
Ilyesmik.
Bond átlagos utcai ruhákban mászkál, Q-tól kapott kütyüinek semmi hasznát sem veszi… Q felcsap sofőrnek nem mellesleg. Ez is egy jó nagy hülyeség. Mellesleg ő próbálja a humorfaktort növelni, meglehetős sikertelenséggel, a legkomolyabb epizódban. Hogy valami pozitívumot is említsek a film végig pergős, magával ragadó, egy pillanatnyi üresjárat nincs benne, néhol csak kapkodjuk a fejünket. Elsősorban persze azért, mert James Bond igazából ebben a részben vált kalandhősből, mai értelemben vett akcióhőssé. Sokan ugyan a Bond-filmeket tartják az akciófilmek ősének, mert cselekményesek voltak, és néha lövöldöztek bennük, de ez azért messze nem így van. Valójában a ’89-ig készült részek inkább tekinthetők akciódús kalandfilmeknek. Ez inkább már modern akciófilm, amire remek példa az epizód fináléja a millió robbanással és kamionnal. Egyébként kiváló jelenetsor, de ebben sincs semmi, ami kicsit is „bondossá” tenné.
Ezért tartják minden erénye (helyszín, nők, izgalom) ellenére mégis ezt a filmet minden idők legrosszabb Bondjának. Egy átlagos akciófilmet simán lekörözne… de a sorozat hagyományaiba egyáltalán nem illeszkedik. Érdekes, hogy ez pont az amerikaiaknak nem jött be, holott elvileg az ő igényeiknek megfelelően próbáltak változtatni a már jól bevált recepten.
Még akkor is, ha az Élni és halni hagyni című regény két kulcsmomentumát átültették a film elejére, így tulajdonképpen hűbb az eredeti könyvhöz, mint a belőle készült film.

Dalton az egyetlen olyan Bond, akinek két különböző szinkronhangja is van az egyes részekben. Most épp Selmeczi Roland, aki Vass Gábornál sokkal jobban hozza a figurát, de ez nem nagy kunszt. Tulajdonképpen még így is sokat ront Dalton játékán, mert hiányzik belőle az elegancia és a keménység. Ez utóbbi különösen fontos ebben a filmben. Egyébként korrekt munka a szinkron, bőven élvezhető még így is A magányos ügynök.

A doksiban az összes szereplő megszólal Dalton kivételével, aki egy archív interjúval képviselteti magát. Szóba kerülnek a helyszínproblémák, a még újabb koncepció, a szokott részletességgel bemutatják a forgatást, különös tekintettel a kamionos hajszára. Ami viszont igazán érdekes az a Rumorosoi úton történt rejtélyes esetek; teherautók indultak el éjszaka sofőr nélkül, az őrök ködbe tűnő alakokat vettek észre. Mindezt egy olyan útszakaszon, melyet azért zártak le, mert rengeteg haláleset történt ott. Magamfajta racionális ember persze legyint az ilyesmire, valószínűleg így akarták feldobni a werket. De nem. Mutatnak ugyanis nekünk egy fényképet az utolsó robbanásról, melyen tisztán látszik, hogy a tűzből, egy lángoló emberi kar nyúl ki. Na hát ettől én is kinyúltam. Négy kamera vette fel ezt a robbanást, mégse látszik egyiken se semmi, csak ezen a fényképen…
Őszintén beszélnek az epizód sikertelenségéről, illetve ennek okairól. John Glen pedig dacból azt mondja, hogy ez a legjobb filmje.
Végül szokatlanul hosszú montázst láthatunk a filmből, nyilván azért, hogy ez a werk is meglegyen fél óra hosszú.
Ezzel pedig el is búcsúzhatunk a Patrick Macnee-féle visszaemlékezős doksiktól, a tövábbi lemezeken ilyen már nem lesz.

Találunk még egy 5 perces korabeli Így készült reklámwerket, interjúcsokrot, 2 videoklipet, teljesen felesleges 9 db kivágott jelenetet, Peter Lamontos narrációjú helyszínes VHS-felvételt, és John Glenes forgatási képsorokat.

Sok, csak sajnos nem valami érdekes. Na jó a repülőkaszkadőröst szívesen néztem végig. De eddigre már idegesítővé vált, hogy a sorozat egyenmenüt kapott. Persze szép, meg elegáns meg minden, csak épp tizenhatodszorra már uncsi. Inkább valami jelentősen különböző, de hasonló koncepciójú menürendszerekkel kellett volna előrukkolni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.