A Forradalmakkal is elég érdekes volt a sztorim; a bemutatása idején moziba akartunk menni a haverokkal, csak nem játszották sehol sem azt a filmet, amit kinéztünk magunknak, így jobb híján erre ültünk be. Nekem egyetlen apró problémám volt csak, mégpedig az, hogy nem láttam a második részt. Gyakorlatilag így semmit sem értettem a filmből, de ez még talán nem is volt akkora probléma, hisz ezen már nincs is túl sok minden, amit érteni kellene. Viszont az egyik legjobb haverommal rendesen tönkretettük a többiek szórakozását a teremben. Sokan vallásos áhítattal várták, hogy véget érjen a nagy trilógia, mi pedig egy fél pillanatra sem tudtuk komolyan venni az egészet, végig röhögtünk, meg hülyéskedtünk az egész játékidő alatt. Mentségünkre szóljon, hogy nem feltétlen bennünk volt a hiba, sokkal inkább a Forradalmakban, mint filmben. 

Az eleje még nem is kezdődik olyan rosszul, attól a perctől folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Tulajdonképpen akár vehetnénk is egy filmnek a két folytatást, de igazából most derül ki igazán, hogy nagyon nem volt két filmre elegendő sztorijuk az alkotóknak. Az Újratöltvében álfilozofikus baromságokkal próbálták erről elterelni a figyelmünket, a Forradalmak viszont tele van unalmas részekkel, túlnyújtott jelenetekkel, vagy épp hihetetlen látványos akciójelenetekkel. Sajnos annyira sci-fisre vették már a figurát, hogy közben nem tudtam nem a Star Wars-ra gondolni. A jövőben játszódó akciójelenetekkel az a fő probléma, hogy nincs kiért izgulnunk, nem válik többé lélektelen látványosságnál, ami ugyan lenyűgöző egy darabig, de aztán már ugyanolyan unalmassá válik, mint a többi jelenet, arról nem is beszélve, hogy érezzük, ez nem több öncélú látványorgiánál. A Gyűrűk Urában például hibátlanul oldották meg, hogy a történet, a karakterek és a sztori szolgálatába helyezték a trükköket. A Forradalmakban a lövöldözés az elején még jól néz ki, csak az első részhez képest nem mutat semmi újat. Próbálkoztak még egy verekedős jelenettel a valódi világban, hátha sikerül egy kis izgalmat csepegtetni a történetbe. Szerintem ez alapvetően jó ötlet, csak sajnos gyengén dolgozták ki. Lehetett volna egy realista, de látványos harcot összehozni, de szó sincs erről. Bár én azt hittem, hogyha a hősökbe beleprogramozták a kung fu tudást, az nemcsak a Mátrixban működik, ott mindössze különlegesebb dolgokra lesznek képesek. De hát mindegy.

A végső Smith ügynökös bunyón meg annak idején a haverommal együtt röhögő görcsöt kaptunk. És jogos… Ki ne röhögne ezen a pofán?

Megpróbálták az egész jelenetet valami hihetetlen monumentálissá, és nagyszabásúvá tenni. A két nagy harcos végső ütközete. Azonban inkább szánalmasan erőltetett az egész. Ahogy össze-vissza röpködnek és csépelik egymást, gyakorlatilag egy Dragon Ball epizódban több realitást fedezhetünk fel, mint itt, ahogy a két Supermanus verekszik. Ráadásul, mint a Mátrix folytatásokban minden jelenet, úgy ez is hihetetlen módon hosszú, ami jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a nevetségesség határát súrolja. Hugo Weaving pedig a végére annyira túlripacskodja már a szerepét, hogy rossz ránézni. Keanu Reeves legalább pont olyan semmilyen és unalmas, mint amilyen mindig volt. Szerintem már az alkotók alapkoncepciójánál baj volt, Smith ügynökből nem kellett volna egy ilyen ellenkiválasztottat kreálni, aki minden – így a Mátrix – fölött is áll. Elég gyökér módon hangzik. És akkor a befejezésről még nem is írtam.

Előbb azonban pár szót a karakterekről. Az Újratöltve kritikájából kihagytam a Merovingit, pedig tényleg üde színfoltja a filmnek, még úgy is, hogy nem szerepelt valami sokat. Azért a legjobb duma mégiscsak övé volt. „Imádok franciául káromkodni. Mintha selyemmel törölném ki a seggemet”. Ez a kifinomult figura eléggé beleillik a Mátrix világába, ehhez képest borzasztóan keveset foglalkoznak vele a Forradalmakban is. MELLőle természetesen nem hiányozhat ezúttal sem Monica Bellucci, akit szintén alig látunk, mégis akkor igazán kitesz magáért, illetve értünk férfinézőkért.

Neo és Trinity párosa ha lehet ezúttal még kibírhatatlanabb, mint eddig. A nagyon gáz párbeszédekről most inkább nem írnék, pláne nem idéznék belőle. Ha a Wachowskiék látták volna a Házibuli című örökérvényű francia filmklasszikust, akkor tudnák, hogy a szerelmesek lassított felvételes futása mennyire ciki. Sophie Marceau ezt már a ’80-as évek elején megmondta, pedig még csak 13 éves volt. Itt még tetézik ezt egy kis hollywoodi giccszenével is. Gusztustalan az egész. Mégsem ez verte ki nálam annak idején a biztosítékot, hanem Trinity halála. Nemcsak szánalmasan túlnyújtott ez a jelenet is, hanem közben hihetetlenül nyálas is. Kíváncsi vagyok, hogy azok, akik oly sokat kritizálták a Casino Royale-t azért a 3-4 gyenge mondatáért, azok mit szólnak ehhez a részhez… Ami még ennél is nagyobb baj, hogy a vaksi Neo és a szanaszét szurkált Trinity látványa inkább nevetségesen morbid, semmint drámai hatást kelt, ami a készítők célja lehetett.

A befejezés meg úgy önmagában szörnyű. Be kell érnünk egy fegyverszünettel az emberek és a gépek nagy háborújában. Ugyanonnan indulunk gyakorlatilag, ahonnan elindultunk, ugyanúgy több milliárd vegetáló emberből táplálkoznak a gépek. Neo, a nagy kiválasztott nem tudott többet elérni egy fegyverszünetnél, ami ki tudja mennyi ideig fog tartani. És mégis ezzel az a legeslegnagyobb problémám, hogy kiváló táptalajt biztosítanak egy lehetséges folytatásra, aminek nagyon nem örülnék. A Mátrix első része után ugyanis zuhanórepülésbe kezdett a sorozat, és legvégül a padlón találta magát. Az alkotók annyi rossz döntést hoztak, és úgy elbaltázták az egészet, hogy az valami egészen hihetetlen. Az egyetlen pozitívum ebben talán annyi, hogy bebizonyították magukról, nem zsenik, nem művészek, nem alkotók, de egyszer nekik is sikerült valami nagyot alkotni. Én a magam részéről örülök, hogy újra felfedeztem a Mátrix 1-et, és ezerszer inkább újranézem majd, mint bármelyik folytatását. 

A Mátrix hatalmas élmény volt nekem a múlt héten. Ekkora pálfordulás talán még egyetlenegy film után se történt velem. Mégse voltak illúzióim a folytatásokkal kapcsolatban, ugyanis többek között épp nekik köszönhető, hogy olyan negatív véleményem volt még a kiváló első részről is.

Dicséretes, ha egy második résznél az alkotók nem az elődöt majmolják, hanem megpróbálnak azon túllépni, és kiterjeszteni a történetet. A filmtörténet kevés igazán jó folytatásánál mind így történt (lásd: A Keresztapa 2, Aliens, A Birodalom visszavág, vagy épp a Terminátor 2). Biztos vagyok benne, hogy a Wachowskiéknak is ez volt a szándékuk, sajnos azonban ez nem sikerült nekik, hiába igyekeztek. 

Vegyük például a történetet. Az elsőé egy ízig-vérig archetipikus történet a modern korba helyezve, érthetően, logikusan és tökéletesen sallangmentesen elbeszélve. A folytatásban gyakorlatilag annyi a lényeg, hogy meg akarják támadni Ziont, eközben főhőseink különböző küldetésekre indulnak. Ez így nem egy nagyszabású film folytatása, hanem egy videojáték alapsztorija. Arról nem is beszélve, hogy ezt az egyszerű történetet olyan szinten túlbonyolították és telepakolták hosszú és teljesen felesleges álfilozófiai katyvasszal, hogy minden egyes pillanatban visszasírjuk az első rész nagyszerűségét. A Mátrix:Újratöltve nem egy helyen válik fárasztóvá, az alaptörténet pedig gyakorlatilag szétesik. Sajnos az szereplők sem képesek már egy félmondatot se váltani egymással filozofikus töltet nélkül, mindenhol valami mélyebb értelmet kéne keresnünk, ami nem is igazán létezik ebben az esetben, egyszerűen nem áll össze az egész egységesen, mint az első résznél. Értelmetlen baromsággá válik így a Mátrix folytatása, amit az alkotók a túlzott elvontsággal próbálnak palástolni, teljesen sikertelenül. Nem kell ugyanis túl sok ész hozzá, hogy az ember hamar átlásson a turpisságon. Arról nem is beszélve, hogy az előd zseniális párbeszédeit itt tökéletesen banális, sőt sok helyen kifejezetten gáz, és nyálas dumák váltják fel. Illúzióromboló ilyen szempontból az Újratöltve.

A karakterek meg… Neo unalmasabb és jellegtelenebb, mint valaha, ráadásul mivel ő a Kiválasztott, így már egy pillanatig sem tudunk érte izgulni. Trinity sokkal ellenszenvesebb lett, mint az első részben. Párosukkal nem igazán tudtak mit kezdeni a Wachowskiék, hihetetlen rosszul ábrázolták az érzelmeiket. Az a rész, amikor megy a zioni party, ők meg szeretkeznek, és mindenhol tele vannak kapcsolókkal… ott éreztem először, hogy ez a film kezd önmaga paródiájává válni. Morpheus rendesen elhalványodott a mester szerepében, tulajdonképpen már csak a főhős egyik társává vált. Az egyetlen fénypont Monica Belluci feltűnése volt, aki mint mindig, úgy ezúttal is lélegzetelállító szépség. Carrie Ann Moss nem több mellette, mint egy rút kiskacsa. 

De hát mind tudjuk, hogy az első rész sem ezeknek az összetevőknek köszönhette a sikerét, vagy a népszerűségét, hanem a végtelenül cool akciójeleneteinek: annak, hogy a hősök vagány szemüvegben, hosszú bőrkabátban hajolnak el, lassított felvételben a golyók elől. Mi maradt ebből a második részben? Ezúttal már csak az öncélú látványvilág a lényeg, nem pedig, hogy ennek bármiféle funkciója is legyen, vagyis sokkal inkább a CGI uralkodik a történeten, pedig fordítva kellene, hogy legyen. A légies bunyók sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, mint a látványos lövöldözések, ami szintén szomorú volt számomra. A film egyik kiemelkedő akciójelenete a sok Smith ügynökös bunyó például nagyon jól indul, gyönyörű trükkfelvételeket láthatunk, szenzációs maga a koreográfia, a zenei aláfestés is kiváló (nem úgy mint a film többi részében, ugyanis az alkotók etéren is alulteljesítenek) a végén mégis sikerül elszúrniuk ezt is, mert hihetetlen módon túlzásba viszik az egészet, sikerül nekik már-már a nevetségesség határát súrolniuk. Arról nem is beszélve, hogy Neo szimplán elrepül a végén, amivel tökéletesen értelmetlenné teszi az eddig látottakat.

És mi a helyzet a cool hősökkel? Sajnos a második részben már inkább tűnnek farsangi bálba készülő műmayereknek, mint laza akcióisteneknek. Szomorú, de sajnos az az igazság, hogy a Mátrix a folytatással önmaga paródiájává vált, az alkotók nem igazán tudtak mit kezdeni a nagy sikerrel és a felelősséggel.

Ami azonban számomra a legundorítóbb a Mátrix folytatásában, az nem más, mint a dolgok üzleti vonulata. Szándékosan értelmetlen és felesleges mellékszálakkal toldották meg az amúgyis túlbonyolított történetet, azért hogy a fogyasztók megvegyék a Mátrix videójátékot, megnézzék a Mátrix animét, és még ki tudja mivel szippantsák be a gyanútlan embert a virtuális valóságba. Így pedig bezárult a kör.

A megjelenése után pár évvel videokazettán volt szerencsém ehhez a filmhez, amikor 11-12 éves lehettem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, de nem is voltam tőle annyira elájulva, mint amekkora felhajtást mások csaptak körülötte. Ez persze némi ellenszenvet szült bennem, amit csak tovább fokozott, hogy sokan a Mátrixra egyfajta vallásként, vagy művészfilmként tekintettek, és folyton ugyanazt a két kérdést tették fel: Te értetted a Mátrixot? Szerinted miről szól a Mátrix?

Nekem némi filmes műveltség, és egy csöpp olvasottság után az jött le, hogy a Mátrixnak valójában az égvilágon nincs semmi értelme. Fogták a vallásokat, meg pár filozófiai gondolatot, az akciójeleneteket meg lenyúlták John Woo-tól, aztán kész is volt a „mestermű”. Az nézőket pedig jól átverték… Nos, nem emlékszem pontosan, azóta megnéztem-e újra a Mátrixot, de az biztos, hogy a folytatások csak még megerősítettek abban, hogy nekem van igazam. És ez a meggyőződésem teljesen komoly volt, egészen a mai napig. 

A Gyűrűk ura trilógia bár sok szempontból lenyűgözött, alapvetően nem változott a hozzáállásom és a véleményem. A blog kedvéért néztem meg, illetve írtam a trilógiáról, és megérte… sőt az egész blogot megérte újraindítani, csak azért, hogy megnézzem megint a Mátrixot. Nem is annyira tudat alatt valójában végig ebben reménykedtem, amikor elindítottam ezt a sorozatot, hogy az egyik filmet sikerül újra felfedeznem,ami majd a kedvencemmé válik. Lehet, hogy nem leszek hatalmas Mátrix fan, lehet, hogy soha nem kerül fel a toplistámra. Azt sem tudom, mikor jutok el oda, hogy újranézzem, de egy dolog biztos: ezúttal nagyon tetszett. 

Akkor pedig jött egy egyedülálló, filozofikus akciófilm, lélegzetelállító effektusokkal. Persze az összetveőit tekintve nem volt benne túl sok eredeti elem. Az akciójelenetek tényleg sokban hasonlítottak John Woo alkotásaira, és - a híressé vált bullett time-ot leszámítva - még csak igazán látványosnak se mondanám őket, mondjuk Woo mesterművéhez, a Fegyverek istenéhez viszonyítva. Mégis irányzatot teremtett a Mátrix, olyan filmekben köszöntek vissza hasonló megoldások a következő években, mint például az Equilibrium, a Kardhal, vagy az Egyetlen. Bár kétségtelen, hogy a számítógép generálta effektusok szemet gyönyörködtetőek voltak, mégsem tetszett túlságosan, hogy ennyire elszálltak a filmesek a valóságtól. A Halj meg máskor! című James Bond kalandban például semmi helye nem volt a „Mátrix effektusnak”. Most ennek az irányzatnak épp az ellentétje zajlott le az új évezred első évtizedének végén; a Bourne filmek óta ismét elvárás lett ez a földhözragadt, de mégis székbeszögezően látványos, realista akcióábrázolás. De térjünk vissza a Mátrixhoz, és maradjunk az akciójeleneteknél. Eltelt 11 év, de a trükkök a mai napig lenyűgözőek, tátva marad a szánk, még akkor is, ha nélkülöznek mindenféle realizmust. Jó húzása azonban a Mátrixnak, hogy ezeket mind tökéletesen megmagyarázza, miért válnak lehetségessé. Már Trinity legendás kezdőjelenete zseniális: nagyszerűen felvezették, ám sikeresen meglepték benne a nézőt, a végén pedig még izgalmassá is vált úgy, hogy valójában azt se tudtuk igazán, miről van szó tulajdonképpen. Az első pillanattól feltűnik a zöldes képi világ,ami végig tartja magát, amíg a Mátrixban vagyunk. Szintén az akcióhoz tartozik, hogy hőseink kitanulják harcművészeteket, így elég sok küzdőjelenetet láthatunk, viszonylag jól megkoreografálva. Nekem talán az egész filmből ezek nyerték el legkevésbé a tetszésemet. A színészek ugyanis egyértelműen nem képzett harcművészek, és pár hónap gyakorlás után nem válhattak azzá, így hiába az elképesztő trükkök. Sokkal látványosabb, amit a valódi harcosok Jackie Chan, vagy épp Bruce Lee (de hosszasan sorolhatnám még neveket, mondjuk a Shaw Brothers stúdió színészei közül) műveltek, a teljesítményük minden képkockán átütött, jóval hatásosabban, mint a Mátrix felturbózott, légies jelenetei. 

Gyakori kritika a Mátrix-al kapcsolatban, hogy nagyon mély filozófiai gondolatokat vet fel, majd a végén kénytelenek vagyunk beérni egy kis lövöldözéssel. Nos, ez úgy baromság, ahogy van. Aki ezt leírta, semmit sem értett meg a Mátrixból, mint filmből, illetve a Mátrixról, mint jelenségről. A film a sikerét – és senkinek se legyen kétsége efelől - a végtelenül cool akciójeleneteinek köszönhette: annak, hogy a főhősök vagány szemüvegben, hosszú bőrkabátban hajolnak el, természetesen lassított felvételben a golyók elől. Ha ez nem lett volna, csak a filozófiai mondanivaló, és maga az ötlet, akkor a Mátrix talán sikert arat egy-két fesztiválon, szűk körben talán még kultuszfilmmé is válik, de világsikerű jelenséggé biztos, hogy nem. Ha a filmet nézzük, akkor pedig egy archetipikus történetről van szó, amelyben a hős felébred, elindul az úton, végül pedig megtalálja önmagát és a küldetését. A legrégibb történet, ami létezik, a legrégibb kérdés, ami minden embert foglalkoztat:

Megkapjuk a cyberpunk részt is, a computerizált világról, az emberek és a gépek harcáról (Terminátor). 

A meneküléseknek, és a legyőzhetetlen ügynököknek hála a félelem maga is megjelenik, amely szorosan egybefonódik a hit kérdésével. Nemcsak a filmben, hanem a mindennapi életünkben is.

A szerelem is feltűnik, pont annyira, és pont olyan súllyal, amennyire szükség van rá. Szóval nagyon sokrétegű film a Mátrix, és kész csoda, de ennek ellenére sem hullik darabjaira, hanem végig tökéletesen világos, érthető marad. Csodálkozom így utólag, hogy annak idején, ki mit keresett a Mátrixban, amit nem talált, vagy nem értett. Így 11 évvel a készítése után bebizonyosodott, hogy egy örök történet, egy filmklasszikus, mely sok-sok év múlva is alapmű lesz, sőt azon sem csodálkoznék, ha újra felfedeznék. Annál is inkább, mert azóta még computerizáltabbá vált világ, egyre többet élünk a virtuális térben, és egyre nehezebb elválasztani a való világot a virtuális realitástól:fórumokon barátkozunk idegenekkel, blogokon tesszük közzé a véleményünket, chaten csevegünk, a Facebookról pedig akkor még gy szót sem ejtettem. Ehhez képest a Mátrix számítógépei, telefonjai mostanra már viccesnek, ódivatúnak tűnnek. A magam részéről az utóbbi időben kötött barátságaim, sőt szerelmeim nagy része szorosan összefonódott a virtuális világgal, ami persze nyilván valahol kényelmes, de jobban belegondolva legalább annyira félelmetes is, mint a Mátrix technoszörnyei, amelyektől a hideg rázott, leginkább Neo első újjászületésénél.

Eddig csak a Mátrixról, mint filmről nem írtam, pedig úgy tudom ez a szempont elég fontos egy filmelemzésben… A forgatókönyv remek, elgondolkodtató, logikus, összetett, gyakorlatilag tökéletes, ráadásul tele van bölcseségekkel, meg idézhető és vagány dumákkal. A rendezés szintúgy kiváló, a Wachowski bratyóknak köszönhető a sok forradalmi effektus és a látvány is, nemcsak a ragyogó forgatókönyv maga. A színészek szintén jók, nagyszerűen választottak ki mindenkit. Keanu Reeves-t nem igazán kedvelem, itt is elég jellegtelen, de éppen ezért mindenki rá tudja vetíteni saját magát, ami segít még jobban elmerülni a történetben. A tanító, a bölcs Morpheus szerepében Laurence Fishburne szintén emlékezetes, de jobban tetszett nála az árulót alakító Joe Pantoliano. Észrevettétek, hogy az igazán nagy történetekben mindig van egy áruló? A Star Warsban Lando Calrissian, a Gyűrűk urában Boromir, itt pedig Cypher. Carrie Ann Moss szintén tökéletes, mint Trinity; kiváló akcióhősnő, emellett pedig megvan benne az a hideg szépség, amitől még jobb lesz ebben a technovilágban.

A Mátrix a lehető legjobbkor került mozikba az évezred végén, sikere gyakorlatilag törvényszerű volt: épp kezdett a virtuális világ összefonódni a valódival, az akciófilmek pedig haldoklottak. Mindezt leöntve egy rakás igencsak elgondolkodtató filozófiai gondolattal eljutunk a tökéletes sikerfilm receptjéhez.

Vannak, akik a Mátrixból csak a trükköket látják. Van, aki csak a filozófiát. Van, aki nem érti. Van, aki utálja, és van, aki rajong érte. Senkit sem hagy azonban hidegen, és mindenki számára tartogat valami mondanivalót. Hol kezdődik az álom, és hol a valóság? Tegnap még az volt a valóságomban, hogy a Mátrix egy túlajnározott baromság, ma pedig az, hogy egy örök klasszikus. És ezt álmomban sem gondoltam volna… 

A második résszel se volt sokkal jobb a viszonyom, mint az elsővel. Már nem mentem el moziba, hanem jóval később dvd-n sikerült megnéznem, akkor is társaságban, ahol még a sztorira sem tudtam koncentrálni, nemhogy beleélni magam az élménybe, de ezt akkor nem is bántam.

A két torony mint folytatás természetesen némi hátránnyal indul az előzménnyel szemben, ugyanis már nincs meg az újdonság varázsa, pláne hogy nem láthatunk igazán különleges, új világokat (ez a Star Wars-oknál sosem volt gond). Viszont az első rész egyik legnagyobb hibáját sikeresen kiküszöbölték, miszerint túl komolyan veszi magát a film. Persze ez valamennyire még mindig fent áll, de az olyan kiváló szereplők, mint Gollam, Gimli, vagy az entek bőségesen gondoskodtak a humorforrásról, nem egyszer nevettem hangosan, és ez nagyon sokat dobott az élvezeti értéken. Jól ellenpontozta a feleslegesen giccses és pátoszos jeleneteket, gondolok itt például Samu filmvégi monológjára, ami a katarzisélményt próbálja elérni, de túl önironikus és szájbarágós, így ez nem sikerülhetett neki.

Mégis sokkal közelebb áll a folytatás az ízlésvilágomhoz, mint A gyűrű szövetsége. Ez pedig egy nagyon érdekes dramaturgiai fogásnak köszönhető. Mivel hőseink különváltak, ezért több szálon folytatódik a történet, és nem a fő szál válik hangsúlyossá, melyben Frodóéknak el kell juttatniuk a gyűrűt Mordorba, hanem egy sokkal érdekesebb mellékszál, melynek (és a filmnek is) a csúcspontja a Helm szurdoki csata, ami valami elképesztően monumentális, hangulatos, hősies és minden, ami kell. A hideg futkosott a hátamon, mikor néztem ezt a jelenetet, annyira jól összehozták, egyszerűen elképesztő. És még egy ilyen jelenetben is érezhető az önirónia. Aragorn megidézi Rambo szellemét az ütközet előtt, Legolas pedig deszkázik, miközben nyilazza az orkokat. Nem tudom az első rész miért volt ennyire humortalan, de A két torony kárpótol minket mindezért.

Persze mire idáig eljutunk egész sok minden történik. Különösen tetszett a király tanácsadójának szerepe, majdnem olyan félelmetes volt, mint Gollam. Bár a történetnek ebben a részében nem igazán tudtam mire vélni, hogy ha Szarumán szállta meg a királyt, akkor mi szükség volt a tanácsadóra, de ezen nem is tudtam sokat gondolkodni, mert egyből jött egy rendkívül megható jelenet, amelyben a király meggyászolja halott fiát: „Szülőnek nem való gyermekét temetni.” mondja. Egyébként zseniális nyelvezete van a filmnek, kiváló párbeszédeket hallhatunk, amelyek néhol már-már költői magasságokba emelkednek. Később a farkasos ütközetet is királynak tartottam, de a fináléhoz képest semmiség. Viszont elég gáznak (igen, ez a jó szó) tartottam azt a részt, amikor Aragorn lezuhant, azt hittük, hogy meghalt, erre csodák csodája mégse… Mintha ezt már láttam volna korábban, ugyanebben a filmben csak egy másik hőssel. Ráadásul az ég világon semmilyen dramaturgiai funkciója nincs az egésznek, teljesen értelmetlen. Aragorn egyébként vitán felül a trilógia legcoolabb karaktere, vele lehet a leginkább azonosulni az összes szereplő közül. Ebben a részben egyébként jobban megismerhetjük a szereplőket, Jackson egy kicsit el is veszik a részletekben. Kidomborodik Gimli jelleme, és még jobban megismerhetjük Arwen és Aragorn szerelmét. Emiatt érezhetően lassabban is telik a cselekmény, mint kéne, ami nem a legjobb hír, amennyiben egy három órás alkotásról van szó.

A régi karakterek olyanok maradtak amilyenek: Frodó mondjuk kicsit idegesítőbb, Legolas szerencsére továbbra is háttérbe szorul. Az új szereplők közül a beszélő fák, az entek tetszettek leginkább. Csodálatos, humoros, félelmetes, megható és szomorú jelenetek jutottak nekik, de mindegyik eléri a kívánt érzelmi hatást, még akkor is, ha tulajdonképpen nem sok szerepük van a történetben, simán ki lehetett volna hagyni őket. Az olifántok és a szárnyas lidércek szintén remek teremtmények, fantáziadúsak, és remekül valósították meg őket.Az "élő" szereplők közül viszont Boromir testvérének karaktere totálisan érdektelen, halvány és kidolgozatlan.

Gollamot szándékosan a végére hagytam. Félelmetesen valósághű az a technika, amivel életre keltették, és remekül alakít, egyértelműen ő a film legemlékezetesebb karaktere. Egyszerre visszataszító, szánnivaló, ijesztő, vicces és valahol mégiscsak emberi. Hihetetlen ellentmondásos figura, zseniálisak és hátborzongatóak azok a jelenetek, ahol saját magával beszélget. A minden emberben meglévő jó és a rossz párbeszéde ez, amit bárki teljesen át tud élni. Karakteréről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A két torony természetesen vizuálisan pont ugyanolyan meggyőző, mint elődje. Valahogy most még a zene is markánsabbnak tűnt számomra, de lehet, hogy csak sikerült hozzászoknom. Ami a legjobban tetszett, hogy mennyire tökéletesen egységes egymással a két epizód, ami nagyon ritka a filmtörténetben. Ráadásul valamilyen szinten ez a rész még be is fejeződik, még akkoris, ha az utolsó jelenet szándékosan izgalomban hagyja a nézőt. Összességében nekem jobban bejött ez a rész, mint A gyűrű szövetsége, bár tény, hogy ennek is megvoltak a maga hibái. És az is tény, hogy még ezekkel együtt is bőven kiemelkedett a kor hollywoodi mozijai közül.