Utálom a katasztrófafilmeket. Elsősorban azért, mert rengeteg lehetőség rejlik bennük, mind a dráma, mind a látvány terén, ehelyett mégis ugyanazokat a megfáradt, unalmas sablonokat mutatják nekünk. A romantikus filmeket is utálom. Nemcsak azért, mert nyálasak, hanem mert teljesen hiteltelenek is. Nem csoda, hogy félve ültem neki újra megnézni a Titanicot. Nem láttam már legalább tíz éve, akkor is csak videokazettán. Gyakorlatilag tök mindegy, mit gondoltam róla, még gyerek voltam, és ennyi idő alatt sokat változik az ember, és az ember ízlése egyaránt. Szóval jogosan féltem. El is mondom, mi győzött meg, hogy újra lássam, két szó: James Cameron. Ő az egyetlen rendező a történelemben, akinek két alkotása is örök helyet kapott a minden idők legjobb filmjei toplistámon. Nem árulok egy nagy titkot, ha elmondom, a világ két legjobban sikerült folytatásáról az Aliensről és a Terminátor 2-ről van szó.
Szóval adott egy kiváló rendező, aki irgalmatlanul túllépett minden költségvetést, minden határidőt, miközben egy love storyt forgatott. Két stúdiónak kellett összedobnia a pénzt, mire a Titanic rekordköltségvetéssel a mozikba érkezett. Minden féltékeny rohadék előre röhögött a markában Cameron bukásán. A végeredmény a világ mindmáig legsikeresebb filmje, és 11 darab Oscar díj lett. Emlékszem, amikor gyerekként néztem a tévében a bevételi toplistákat, a Titanic hosszú-hosszú ideig, több hónapig vonzotta a nézőket. Sőt, néhol még nőtt is a látogatottság egyik hétről a másikra. Ez nemcsak manapság, hanem már tizenkét évvel ezelőtt is példa nélkül álló volt. Hogy lehet hozzáállni egy ekkora filmhez? Természetesen csak objektívan.
A túl hosszúra nyúlt bevezető után nézzük magát a Titanicot, mely nevéhez illően, maga is egy hatalmas filmmonstrum.
A kerettörténetet nem igazán tudom mire vélni. A nézőknek semmi szükségük nincs rá, ez inkább a rendező úrnak kellett, aki maga is évekig tanulmányozta a hajóroncsot, és készített róla felvételeket. Valóban láthatunk egy-két kísérteties pillanatot, de mindezért felesleges volt, pláne hogy több kárt okoz mint hasznot. Elsősorban arra gondolok, hogy túl sokszor szakítják meg a történetet teljesen feleslegesen, bár az is tény, hogy nem túl sok időre. A legnagyobb probléma ilyen szempontból mégis inkább a befejezés. Az öregasszony kifestett lábának szuperközelijét alapból nehezen bocsájtom meg Cameronnak ahogy azt is, hogy bedobta teljesen értelmetlenül a tengerbe a gyémántot. Na de túlzottan előreszaladtam. A film remekül érzékelteti velünk a hajó hatalmas méreteit, tiszteletet parancsoló az egész gépszörnyeteg. A számítógépes effektek gyönyörűen animáltak, és nem csak a film korához mérten. A mai napig lenyűgöző, még akkor is ha néha látjuk, egyértelműen CGI-ról van szó. Betekintést nyerhetünk a hajó életébe, működésébe, ami jó pár plusz milliójába kerülhetett a stúdióknak, de megérte, mindez hozzátartozik a Titanic monumentalitásához és epikus hangvételéhez. A díszletek nagyon látványosak, hitelesek és a lehető legaprólékosabban kidolgozottak, nem hiába a film látványtervezője a James Bond sorozat állandó munkatársa Peter Lamont volt. A Titanicnak pedig minden képkockáján látszik az a kőkemény 200 millió dollár, amit beleöltek a hajó újjáélesztésébe. Mindezt ráadásul úgy, hogy belesimuljon a történet hátterébe. Maga a történet persze nem valami nagy szám: a szegény fiú és a gazdag lány halálosan egymásba szeretnek. Mindezt három órában. Ugye, hogy nem hangzik valami jól? De be ne dőljetek! A sztori végig hihető marad, és a tempóval sincs probléma egy percig se, végig tökéletesen lekötött. A katasztrófáig egy kifejezetten vidám filmet láthatunk jó zenével és remek színészekkel. Erről jut eszembe, Leonardo DiCaprio hihetetlen kölyökképű volt még ekkor, kiváló játéka ellenére nem véletlen tartották pusztán felkapott tinisztárnak. Persze az azóta eltelt idő többszörösen bebizonyította tehetségét, elég ha csak az Aviátorra, vagy A téglára gondolunk. Kate Winslet viszont nem az a hagyományos szépség, ráadásul nehezen hihető, hogy 17 éves, karaktere pedig sokszor az elkényeztetett hülye picsa klisé határán táncol, és hogy egyszer sem csúszik el, az egyedül a színésznő elsőrangú játékának köszönhető. A mellékszereplők szintén kiválóak egytől egyig, Billy Zane ellenszenves karakterét külön kiemelném. Közben hiteles képet kapunk az olyan emberi játszmákról, mint a féltékenység, a birtokolni vágyás, vagy az érzelmi zsarolás. Néhány apró poénra is jut időnk Picassonak és Freudnak köszönhetően. Cameron a háttérben finoman jelzi a várható problémákat. Mindent összevetve remek forgatókönyvet sikerült írnia kedvenc rendezőmnek, a zenének, a színészeknek és a díszleteknek köszönhetően pedig elsőrangúan meg is valósította elképzeléseit. Apropó zene: James Horner gyakorlatilag tökéletes aláfestést komponált, ami jelentősen felerősíti az érzelmi hatást, mégsem válik egy pillanatig sem tolakodóvá. A szerelmi történet sosem megy át szerencsére ömlengésbe, vagy giccsbe, leszámítva az ikonikus pillanatot, mikor Kate és Leo a lemenő nap fényében csókolóznak a hajó orrában. Talán az sem véletlen, hogy mégis ez vált a Titanic legtöbbet idézett képsorává.
Aztán jön a lényeg. A jéghegy.
Először is részletesen, és érthetően elmagyarázzák nekünk, mi fog történni a hajóval, aztán pedig megmutatják; rendezőurunk ekkor igazán elemében érezte magát. Nekünk pedig nincs más dolgunk, csak hátradőlni, és ámulni a víz pusztító erején, sírni a valóban megható pillanatokon, és izgulni a két főhősért, akiket addigra már sikerült jócskán megkedvelnünk. Menekülés közben a hajó minden szegletét bejárják, így az egész katasztrófát nyomon követhetjük minden szinten. Láthatunk pánikot, szívszorító pillanatokat, valódi drámát és társadalmi igazságtalanságokat; a fedélközben szállított utasokat ugyanis bezárták. Mindeközben az első osztályon is vannak olyan utasok, akik úriemberként egy jó brandy társaságában kívánnak meghalni. A zenekar megrendítő játékára, és a tisztek nehéz helyzetére is kitér a film, szerencsére cseppet sem hatásvadász módon. További nagy erénye a történetnek, hogy nem keres bűnbakot. Akik valóban hibáztak, ők is különböznek egymástól van, aki csak az életét menti és van, aki inkább meghal. A pusztítás képei pedig több mint lenyűgözőek, az emberek úgy hullnak, mint a legyek, végig tátott szájjal figyeltem a történéseket. A film itt is tanúbizonyságot tesz elképesztő költségvetéséről, a technikai személyzet és Cameron híres maximalizmusáról. A Titanic egy emberfeletti teljesítmény volt, és bőven megérdemelte azt a sikert, mely osztályrészül jutott neki.
Miután méltóságteljes módon alászáll a Titanic, és már eddig is eleget sírtunk… jön a lassú, jeges halál… Megrázó képekben elmesélve, a kék szűrő tökéletes használatával. Szinte éreztem mennyire hideg lehet a víz, és milyen szörnyű halál vár rájuk. Érzékenyebb lelkületűeknek ezért azt javaslom egy külön százas csomag papírzsepi nélkül ne vágjanak hozzá a Titanic nézéséhez, a hihetetlen látvány mellé, megrázó drámaiságot kapunk. A Titanic a ’90-es évek csillogó hollywoodi realizmusának mára már ódivatú, nagybetűs moziélménye, melynek valódi erényei nem fakultak meg 12 év távlatából sem. Egy olyan korszak filmjéről beszélünk, amelyben a számítógépes grafika még csak egy kiváló eszköz volt a készítők kezében, nem pedig maga a cél. Éppen ezért a Titanic a mai napig jobban megállja a helyét, mint Cameron legújabb filmje, ahol az öncélú, giccses látványvilág már teljesen háttérbe szorította a nemcsak érdektelen, de már ezerszer látott, unalmas történetet (pedig IMAX-ben láttam, 3D-ben, de nem, így sem jött át… kíváncsi vagyok, milyen lesz itthon megnézni). Cameronra a világ három filmje miatt fog emlékezni, ezek pedig az Aliens, a Terminátor 2, illetve a Titanic. Félelmem végül alaptalannak bizonyult, ez egy olyan alkotás, ami 50 év múlva is egy hatalmas klasszikus lesz.