A szerző álal javított verziót megtalálhatjátok a FILMBOOK.BLOG.HU-n! 

A fegyverek istene évében Ringo Lam is elkészítette a maga nagyszabású heroic bloodshed moziját Chow Yun Fat főszereplésével. A Full Contact azonban megbukott Hongkongban. A nézők megunták a hősies vérontás műfaját, és John Woo után Ringo Lam is átment Hollywoodba Van Damme filmet rendezni.

A Full Contact nagyon nagy vonalakban Donald E. Westlake első Parker könyvének sztoriját követi, amelyből a Point Blank című 1967-es Lee Marvin film és Mel Gibson 1999-es Visszavágója is készült. A párbeszédek szokás szerint pongyolák, a karakterek pedig nem többek egydimenziós képregényfiguráknál. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének emlékezetesek. Nincs egy klasszikus értelemben vett jófiú se, a gengszterek párharcában a rendőrök semmilyen szerepet nem játszanak. A legkevésbé rossz természetesen a főszereplő, Chow Yun Fat egy pillangókés és pisztolyvirtuóz, tetovált, kőkemény bosszúálló karakterét alakítja, aki úgy közlekedik motorján, mintha ő lenne a halál megtestesült angyala. Kedvenc hongkongi sztárunkat kissé nehéz megszokni ebben a szerepkörben, ilyen külsővel, talán kicsit túlkoros is hozzá, de a film végére már eszünkben sem jut ezen gondolkodni. A barátnőjét a törékeny Ann Bridgewater játssza, ő egy a rosszfiúk közé keveredett szexi táncosnő, akinek sebezhető és aranyos játéka sajnos teljesen háttérbe szorul ebben a macho filmben, amelyből már teljesen kivesztek az értékek, így a szerelem sem számít semmit.

A legtöbb heroic bloodshed filmtől eltérően ezúttal a negatív oldal is komoly szerepet kapott. Frankie Chin agresszív keményfiúja még nem túl sok vizet zavar, de Bonnie Fu harsány, közönséges és nem mellesleg nimfomán kurváját már nehéz elfelejteni. Nála is keményebb azonban a főgonoszt alakító Simon Yam (vele már találkoztunk a Golyó a fejben Luke-jaként), aki egy jól öltözött, kifinomult, mégis a végletekig kegyetlen szemétládát játszik. Ráadásul teljesen be van indulva Chow Yun Fatra. És ezt ne finom filmes utalások formájában képzeljétek el, hanem rendesen a szemébe mondja főhősünknek, hogy mennyire felizgatja és milyen helyesnek találja, sőt a finálé előtt pedig egyenesen leribancozza. Így hát nem csoda, hogy ő válik ennek a különös hongkongi alműfajnak a legemlékezetesebb gonoszává. Ebből a végletekig romlott társaságból nem nehéz kitűnni, és akkor még nem is beszéltem Anthony Wongról, aki ugyanebben az évben A fegyverek istenében egy karizmatikus gonosztevőt alakított, itt pedig még nagyobb átéléssel egy utolsó, jellemtelen, gyáva féreg szerepében láthatjuk.

Ennek a végletekig kemény és mocskos filmnek természetesen az akciójeleneteire sem lehet panasz. Az eddig leginkább realista stílusú Lamnak teljesen elszállt az agya, a lehető legjobb értelemben. A Full Contact ugyanis olyan, mintha a Lángoló börtön szürrealista fináléját húzná el másfél órán keresztül. Nincsenek John Woo-ra jellemző tömegmészárlások, a Full Contact mégis jóval brutálisabb: még a főcím előtt Simon Yam szíven szúr egy ártatlan lányt, Frankie Chin pedig gépfegyverrel szaggat szét rendőröket. Chow Yun Fat első bunyójánál pillangókéssel felvágja egy rosszfiú ütőerét, a hangsúlytalan mellékszálban pedig egy szétégett lány sebeiben gyönyörködhetünk. Chow Yun Fat ujjait is természetesen premier plánban vágják le, illetve lövik szét, és még sorolhatnám a válogatottan kegyetlen pillanatokat. A látványvilág azonban egyedi: nem csak az operatőr végzett gyönyörű munkát, és használt különlegesebbnél különlegesebb beállításokat, hanem a rendező is gondoskodott az egyedi vizuális pillanatokról. Olyan apróságokra gondolok, mint amikor Ann Bridgewater átúszik képzeletben a plafonon, vagy a leghíresebbre, amikor a kilőtt golyók szemszögéből figyelhetjük többször is az eseményeket. (Egy évvel később az amerikai Lopakodókban nyúlták le ezt az ötletet, de a megvalósítás pocsékul sikerült a Full Contacthoz képest.) Mindemellett olyan pergő tempót diktálnak ezek a látványos képi megvalósítások, hogy egy pillanatra sincs időnk fellélegezni.

A Full Contact egy végletekig sötét, nyomasztó, mocskos és pesszimista film. Teljesen hiányzik belőle az az értékrend, amely a heroic bloodshed nyitó darabját a Szebb holnapot jellemezte. A barátok többszörösen elárulják egymást, a rokoni kapcsolatokat semmibe veszik, a szerelem mit sem ér. A pénz látszólag számít, de az is olyan mellékes, hogy szinte fel sem tűnik a filmben. A szereplők nagy része állatként viselkedik, hiányzik belőlük mindenféle erkölcs, így se mondanivalót, se átélhető drámát nem kapunk. Pedig az ígéretes karakterekből (pl Ann Bridgewater) könnyedén kihozhattak volna jobbnál jobb szituációkat, de nem így történt. Tulajdonképpen ezzel a filmmel be is zárult a kör, amely a Szebb holnappal kezdődött, a Full Contactban megtalálhatjuk a tökéletes ellenpontot. Az pedig a legnagyobb pofátlanság volt a készítők részéről, hogy pont ezt a filmet fejezték be happy enddel.

A cikk feljavított, kiegészített változatát megtalálhatjátok a FILMBOOK.BLOG.HU-n!

A kor legsikeresebb hongkongi rendezője, John Woo Amerikába készülődött, de még előtte elkészítette nagyszabású akciófilmjét, A fegyverek istenét, melyet valószínűleg az általa teremtett heroic bloodshed betetőzésének szánt. Hogy ez végeredményben miért nem sikerült, annak oka nagyon egyszerű: ezt a filmet már nem csupán a hongkongi, hanem a nemzetközi (vagyis elsősorban amerikai) piacra készítették. Ezért lehet az, hogy – bár ezúttal nem volt megkötve John Woo keze – elég keveset mutat drámai érzékéből.

Összeeresztette két utolsó nagysikerű akciófilmjének (A bérgyilkos, Golyó a fejben) két ászát, az akkoriban a hongkongi mozi akcióistenének számító Chow Yun Fatot, és az egyre sikeresebbé váló, mára már szintén szupersztár Tony Leungot. Mindketten sokszor bizonyították már, hogy mennyire kiváló színészek, de ezúttal sajnos semmi különlegeset nem kell nyújtaniuk, egyszerűen nem ad nekik teret a forgatókönyv. Tony Leung beépített zsaru karaktere talán kissé összetettebb Chow Yun Fat önbíráskodó rendőrsablonjánál. Kettejük viszonya - helyzetükből adódóan – kevésbé drámai, illetve kiélezett, mint A bérgyilkosban, mégis jóval ellenségesebben viselkednek egymással, a kölcsönös tiszteletnek ezúttal nyoma sincs, viszont igaz barátság sem alakulhat ki, megmaradnak az amerikai haverfilmek szintjén. Mindenesetre érdekes a párhuzam a több mint 10 évvel későbbi Szigorúan piszkos ügyek és e film között: Tony Leung gyakorlatilag ugyanazt játssza, csak itt kicsit felszínesebben. A legérdekesebb mégis az, ahogy a Szigorúan piszkos ügyek gátlástalanul, szinte szóról-szóra lenyúlta A fegyverek istenének azt a jelenetét, melyben a beépített ügynök a háztetőn beszélget a rendőrfőnökkel a szülinapjáról. Mégsem lehet igazán haragudni, hisz két kiváló, de merőben eltérő stílusú hongkongi filmről van szó, ráadásul ott ez egy kulcsjelenet, sokkal több érzelmi mondanivalóval.

A két főhős habár lehet, hogy felszínes, kidolgozatlan karakterek, de Woo a lehető legcoolabban ábrázolja őket. Chow Yun Fatnak ott van belépőnek az elképesztő intenzitású, nagyon kegyetlen teaházi jelenete, Tony Leungnak pedig egy laza bérgyilkos munka. Továbbá az is remek ötlet, hogy Tony Leung figurája egy hajón lakik, és origamit hajtogat minden egyes ember után, akit megölt. Méghozzá sirályt, mert azt utálja... Sok a kihasználatlan lehetőség ebben a szereplőben, aki néha már maga sem tudja, melyik oldalon is áll. Egy darabig persze a néző előtt is homály fedi céljait. Remek jelenet, amikor először találkoznak Chow Yun Fattal, kimerevedik a kép (olyan Scorsese-sen), majd Leung egyszerűen leüti a szuperhéroszt. Második találkozásuk az autószerelő műhelyben szintén emlékezetes jelenet, amely félig-meddig egy mexikói felállásba torkollik. Tony Leung szerepéhez fűződik ebben a filmben az első, John Woo-ra oly jellemző, drámai dilemma is, amikor meg kell ölnie saját (gengszter)főnökét. Ha nem beépített ember lenne, talán át is lehetne érezni,  de így sehol sincs például a Szebb holnap 2 azon jelenetétől, melybe Ti Lungnak le kell lőnie saját testvérét, hogy bizonyítsa a triádhoz való hűségét.

A többi karakterről se tudok sok jót írni: Chow Yun Fat barátnője totálisan jellegtelen, a főnök is csak egy gyenge sablon. A negatív oldal már kicsit jobban áll ilyen szempontból. A főgonoszt alakító Anthony Wong karizmatikusabb az átlag-felejthető heroic bloodshed gonosztevőknél, de gyakorlatilag ugyanazt a szokásos, jellemtelen szerepet játssza. A mellékgonosz, a félszemű, brutális gyilkos figurája viszont emlékezetes, üde színfoltja a filmnek. Tulajdonképpen a Szebb holnap 2 szótlan gyilkos figuráját bontották ki egy kicsit jobban, erre utal a film végi párbaj is. Nem szeretem, ha egy negatív szereplő a film végén hirtelen átáll a jó oldalra (lásd Halálvágta), de itt ügyesen előkészítették és totál indokolt.

Kétségtelen, hogy akadnak ebben a filmben is felejthetetlen, sőt már-már ikonikus képek, jelenetek. A legismertebb pedig egyértelműen a csecsemővel a kezében gyilkoló Chow Yun Fat. Ez a rész egyszerre komikus és kegyetlen, mindamellett remekük szimbolizálja John Woo egyre negatívabb világképét egy olyan Hongkongról, ahol már az újszülöttek sem lehetnek biztonságban. A kisbaba édes ártatlansága különös kontrasztban áll a felnőttek véres gyilkosságaival. Annyira jól sikerült ez a jelenet, hogy az amerikai filmesek jópár évvel később ebből a képből kiindulva készítették el Clive Owen főszereplésével a Golyózápor című paródiát, ahol már egy szexjelenet sem múlhatott el akció nélkül.

És mégis, amikről eddig írtam, tulajdonképpen feledhető apróságok ahhoz képest, amiről A fegyverek istene igazán szól; ez pedig nem más, mint az AKCIÓ. Így, csupa nagybetűvel. Ugyanis ebből a szempontból egyértelműen a heroic bloodshed csúcspontja és beteljesülése ez a film. A Szebb holnap 2, de még A bérgyilkos gigantikus akciójelenetei is elbújhatnak A fegyverek istene mögött. Tulajdonképpen már nem is akciójelenetek, hanem valóságos akcióorgiák sorjáznak, a szokásos duplapisztolyokkal és a folyamatosan ömlő vérrel. Ez a film a legbrutálisabb a stílus összes darabja közül, nemcsak a vér mennyiségét tekintve, de most esik áldozatul a legtöbb ártatlan szereplő is a főhősök vérontásának. Külön kiemelném, hogy a finálé egy kórházban játszódik, ahol beteg embereket lőnek könyörtelenül szitává, ezzel alapból adva a filmnek egy olyan drámai hangvételt, melynek a nyomát se találhattuk soha a kor amerikai remekeiben. A gyors vágások, és a folyamatosan mozgó kamera együttese lélegzetelállító élményben részesíti az akciófilmek rajongóit, miközben végig követhető marad, és egy pillanatra sem veszítjük el a fonalat. Ráadásként a pirotechnika is sokat fejlődött, rengeteg szebbnél szebb robbanást láthatunk. A minden eddiginél hosszabb, látványosabb, nagyobb szabású, és szemkápráztató lövöldözéseknek természetesen ára van, ugyanis a hősök talán most még sebezhetetlenebbek, és egyáltalán soha nem fogy ki berettájukból a töltény, így válik A fegyverek istene a legmeseszerűbbé John Woo filmjei közül, és akkor a teljesen hihetetlen kórház alatti fegyverraktár naiv ötletéről és videojátékszerű megvalósításáról már ne is beszéljünk. Így hát az sem véletlen, hogy pár évvel ezelőtt éppen ebből a filmből készült videojáték Stranglehold címmel.

A fegyverek istene egy hihetetlenül kegyetlen és brutális akcióorgia, melyben Woo tökélyre fejlesztette művészetét, míg a történetre és az érzelmekre nem fecsérelt sok időt. Mindenki döntse el maga, hogy ezt jól tette-e vagy sem. Mindenesetre kikezdhetetlen tény, hogy a hongkongi filmeknek egyik legemlékezetesebb, legjobb darabjával állunk szemben, a heroic bloodshed alműfaj csúcspontjával. John Woo ezzel el is búcsúzott Hongkongtól, és átment az USA-ba, megrendezni a Tökéletes célpontot Van Damme főszereplésével. Abban a filmben, szintén innen vette át a legtöbb ötletét. Sajnos az amerikanizálódást már itt is tetten érhető, de sebaj. A fegyverek istene igazi akcióklasszikus, nincs mese.

A magyar dvd kiadásról ismét kell, hogy szóljak néhány keresetlen szót, ha már egyszer voltak szívesek és megjelentették nálunk. A dvd képminőségét sok panasz nem érheti, egyértelműen a jobbak közé tartozik, a hangot viszont annál inkább lehet szidni. Az eredeti hangsáv nem került fel a lemezre, ellenben kaptunk egy sztereó angol szinkront, amely állítólag borzasztó (nekem még nem volt lelkierőm belehallgatni). A magyar szinkronnal semmi bajom nem lenne (engem nem zavar, ha kínai figurák magyarul társalognak), ráadásul elvileg még 5.1-es is. Az igazi problémám az, hogy nagyon rossz a hangkeverés. Alig lehet hallani a lövések hangját, míg a statiszták agonizálását annál inkább. Mivel több száz ember halálozik el a filmben, ez rendkívül zavaró már a legelején is, nemhogy a második óra vége felé. Úgy látszik itthon mindenképpen a B kategóriás szemetek között akarják tartani a hongkongi mozi eme csúcsteljesítményeit.

A cikk feljavított, kiegészített változatát megtalálhatjátok a FILMBOOK.BLOG.HU-n!

Yakuza Filmes Pagodájának hála kiderült, hogy a Szellemharcosoknak létezik egy korábbi, 1960-as filmverziója, ugyanis ezt a kínai mesét többször is feldolgozták. Nem volt kérdés, hogy nekem ezt mindenképpen látnom kell!

Sajnálatos módon azonban minden más is kimaradt, olyan elhanyagolható apróságok, mint például a humor, a romantika, a zene, a tragédia és a melankolikus hangulat. Főhősünk nem egy ügyetlen, ártatlan és naiv fiú, hanem egy komoly, tanult férfi, de nemcsak ő, hanem senki más sem humoros a filmben, a helyzetkomikumok pedig hasonlóan elmaradnak. A főhősnőnk olyan mint egy viasz porcelánbaba, semmi sincs meg benne Joey Wang érzékien gyönyörű, fájdalmasan szomorú, de mégis pajkos alakításából. Olykor-olykor dalra is fakadnak színészeink, és ahogy ezt teszik, az európai fülnek borzasztóan szokatlanul cseng: számomra érdekes volt, de biztos vagyok benne, hogy más a falra mászna tőle. Akcióból és varázslatból csak a film végén láthatunk egy igencsak ingerszegény küzdelmet az öregasszony és a szakállas harcos között.

Az ismertető átdolgozott, a szerző által kiegészített változatát megtalálhatjátok a FILMBOOK.BLOG.HU-n!

Úgy látszik egyszer Hongkongban is elfogynak az új ötletek:Egy évvel a második rész után készült el a Szellemharcosok 3, amely tulajdonképpen az első rész remake-je. Négy évvel az eredeti film után készíteni egy remake-t, ugyanazzal a rendezővel, ugyanazzal a stílussal? Merész…

A film eleje nem is kecsegtet bizakodó előjelekkel, kínosan és túlspilázva idézik fel az első rész poénjait a kajától kezdve, a vérengző harcoson át, egészen a még mindig teljesen hülye városiak viselkedéséig, mindent megismételnek. A különbség csupán annyi, hogy most nem egy adószedő, hanem egy ifjú szerzetes és a mestere vándorolnak. Leslie Cheungot az akkoriban feltörő, mára már szupersztárrá magasztosult Tony Leung váltja a szerepben, aki kiváló színész, (ezt már a Golyó a fejben is bebizonyította) de a helyzet az, hogy sokkal jobban állnak neki az érzékeny akcióhősök, semmintez a kissé komikus figura, akit Leslie Cheung hibátlanul alakított.

 

Az eredeti Szellemharcosok szakállas harcosát két karakterre cserélték; az öreg buddhista mesterre és a kanos, pénzéhes zsoldos figurájára, akit a második részből már megismert Jacky Cheung játszik a tőle megszokott, humoros színvonalon. Nagy szerencsénkre a szellemlányt ismét a hihetetlenül tehetséges, és elképesztően szexi Joey Wang alakítja. Meglepetésre azonban a karakter megint teljesen más, mint akár az első, vagy akár a második részben. A tragikus háttér természetesen most is adott, de a végeredmény mégis más; a történet elején Joey Wang is gonosz; mindenfajta lelkiismeret furdalás nélkül csábít el, és gyilkol meg férfiakat, ráadásul büszke a profizmusára. Nem csoda, ha kissé nehezebben találnak egymásra a főhős szerzetessel. A pikáns szituáció, azonban elveszti az élét, ugyanis nem alakul ki a nagy románc, inkább egyfajta barátság jellemző rájuk. Azonban tagadhatatlan, hogy élvezet nézni, ahogy civódnak és úton-útfélen próbálják átverni a másikat, aranyosak.

Nagy megelégedettségemre a készítők jobban kibontották a két mostoha szellemlány figuráját is. Egyikük ellenséges és féltékeny a főhősnőre, míg a másik jószívű, de kissé jellemtelen. Újra visszatér az ezeréves (illetve a történet ideje szerint immár ezeregyszáz éves) fadémon, aki még mindig ezerszer jobb ellenség a második rész főpapjánál. Valamiért a Szellemharcosok 3-ban egyfajta vinnyogó, kopasz és hihetetlen idegesítő nőszerű lények veszik körül, akiknek semmi funkciójuk sincs a filmben.

A Szellemharcosok 3-ban a horrormotívumok már jóval kevésbé hangsúlyosak – egy humoros darabolást leszámítva az expozícióban - viszont a humor nagyon is a helyén van. Egyetlen olyan zseniálisan megoldott jelenet sincs benne, mint a második rész szörnyes kalamajkája, de végig sikerül megtartania egy remek szintet a poénok terén, amelyből az utolsó percig nem enged. Nagyszerű ötletek váltogatják egymást a bólogató pénzektől kezdve, a kígyómérgen keresztül, a szexéhes zsoldoskatonáig. Sőt a mester figurája önmagában egy humorforrás, hisz a tőle való félelem Tony Leung poénjainak egyik fő forrása. Arról nem is beszélve, hogy nehéz nem röhögni a remegő óriásfülcimpákon…

A Lángoló börtönt nem éreztem olyan filmnek, ami mindenáron folytatásért kiált, de ha már egyszer túlélték a szereplők, végül is miért ne… És ezúttal még a börtön is meggyullad. Na jó nem is, de egy cellát valóban felgyújtanak.

Az első rész kissé halovány Tony Leung Kai Fai-tól búcsút is vehetünk, egy másodpercig nem szerepel a filmben, végig a kantoni szupersztár Chow Yun Fat áll a történet középpontjában, mely remek döntésnek bizonyult, természetesen most is kiválóan alakít. Karakterét ráadásul sikerült elmélyíteni; egy brutális flashbackből megtudjuk, miért is került börtönbe, így sokkal inkább átérezhetjük ennek a félresiklott életnek a tragédiáját. Átitatja egyfajta végtelen melankólia azt a jelenetet, amikor a tábortűznél elmeséli, és átértékeli a vele történteket, majd pedig fogolytársával dalra fakadnak. Hasonlóan emlékezetes jelenet az éjszaka magányosan zokogó Chow Yun Fat bemutatása. Ezek a szomorú, emberi pillanatok teszik többé a Lángoló börtön 2-t egy felesleges folytatásnál. A másik oldalon pedig bemutatják az emberi aljasságot, kegyetlenséget, gyávaságot és mocskot, amitől okádni tudna minden jó érzésű ember. Chow Yun Fatnak tízszer annyi megaláztatást kell elviselnie, mint az előző epizódban. Az őt körülvevő karakterek a hongkongi filmekben megszokott módon fekete-fehérek; vagy nagyon jók, vagy nagyon gonoszak. Szerencsére abba a hibába nem estek bele, hogy minden őr pokolian szemét, vagy minden rab ártatlan. Egyaránt vannak köztük nemes lelkűek és utolsó rohadékok is. A fő börtönőr figurája ezúttal jóval kíméletlenebb és kegyetlenebb, mint az első rész hasonló szereplője.

Egy kicsit minden el van túlozva a Lángoló börtön 2-ben, ennek ellenére mégis a realistább stílusú hongkongi alkotásokhoz sorolnám, ugyanis nem repülnek benne a hősök, és nincsenek lassított, duplapisztolyos tűzpárbajok. Viszont, míg az első részben fel se merült a szökés gondolata, addig a folytatásban összesen négy szökési kísérletet láthatunk. Ráadásul kicsit túl könnyen mennek ezek a szökdösések, gondolok itt például Chow Yun Fat spontán szökési kísérletére. Annyiban válik ez előnyére a filmnek, hogy az operatőr kiválóan érzékeltetheti a kontrasztot, a szabadság édes szépsége és a börtön borzalmas bezártsága között. Továbbá sokkal izgalmasabbá is válik a Lángoló börtön 2 az elődjénél, hála ezeknek a menekülési jeleneteknek. Az az egy álomszcéna is csorbítja a film realizmusát, ellenben tökéletesen előrevetíti Ringo Lam későbbi, dvd-re készült Maga a pokol című Van Damme alkotását, amelyből kitűnik, hogy a rendező úr remek érzékkel rendelkezik, ha a börtönlakók lelkivilágát kell bemutatnia. Van Damme legjobb dvd-s akciójáról van szó, mely némi csiszolással valóban kiváló lehetett volna. Kicsit igaz ez a Lángoló börtön 2-re is, ráfért volna a forgatókönyvre még némi munka.

Végül a szokásos tömegbunyók, gyilkosságok, szarkeverések, aljasságok és az utolsó kétségbeesett pillanatok után Chow Yun Fatból ismét előtör az állat, bár kevésbé látványosan, mint az első részben. A gonosz börtönőr és a gonosz fogoly egyaránt kíméletlenül megkapja, ami neki jár.