Egy jellegzetes kínai műfaj, a wuxia jellegzetes példája ez a film. A wuxiák tulajdonképpen kosztümös kalandfilmek, amelyekben repkedő kardforgatók harcolnak egymással. A ’60-as –’70-es években élte virágkorát e műfaj, különösen Chang Cheh és King Hu filmjeinek köszönhetően. A modern wuxiák a ’80-as években indultak el Tsui Hark bukott alkotásának a Zu harcosoknak köszönhetően. A legfontosabb különbség a klasszikus és a modern wuxiák között, hogy az újakban fellelhető némi fantasy beütés. A Szellemharcosokban is jócskán találhatóak wuxia elemek, így a hongkongi filmgyártás aranykorában - a heroic bloodshed mellett - ez vált az egyik legnépszerűbb műfajjá. Manapság pedig a technikai fejlettségnek köszönhetően minden korábbinál szebb és látványosabb filmek készülhetnek (Tigris és Sárkány, Hős).

Nekünk európaiaknak több szempontból is kissé nehezünkre esik befogadnunk a wuxiákat. A legfontosabb ezek közül, hogy a kulturális különbségek miatt képtelenek vagyunk megérteni az alapvető szabályokat, továbbá nem ismerjük a kínai monda- és regényvilágot, ami feltétlenül szükséges lenne, hisz ezek ismerete nélkül az egész zavarosnak és összecsapottnak tűnhet. Sajnos tárgyalt filmünk, A kard mestere esetében is ez a legfőbb probléma.

A történet maga egy ellopott Szent irat körül forog, de én ilyen jelentéktelen Macguffin-t még soha életemben nem láttam. Pontosan azt se tudjuk meg, mitől olyan értékes. Valami ilyesmit mondanak, hogy emberfeletti képességekre lehet szert tenni általa. Na mármost ezt olyan emberek mondják, akik össze-vissza repkednek és egy kardsuhintással emberek tucatjait ölik meg. A történet egyébként valami hihetetlen gyors tempóban pörög, egy negyed pillanatra sem ül le a cselekmény, igazából néha úgy éreztem mintha bekapcsolva felejtettem volna a dvd lejátszón a forward gombot. Emiatt sajnos semmi sem tud igazán kibontakozni. Se a színészek, sem a karaktereik, sem a szituációk, sem a drámai pillanatok, mert úgy rohan az egész történet, mintha muszáj volna. A mondanivalót is csak éppen hogy ki lehet hámozni (a hatalom gonosszá és önzővé tesz). Ezt feledtethetnék velünk a kiváló akciójelenetek, de sajnos azok is a történethez hasonlóan hihetetlen gyorsak és zavarosak. Soha sem hittem volna, hogy egyszer az lesz a problémán egy filmmel, hogy túl gyors a tempója, ráadásul ez egy húsz éves mű, tehát még csak nem is mai darab. Lányos zavarunkat tovább fokozza, hogy több szereplő is ugyanolyan szakállviselettel rendelkezik, így nehéz néha rájönni, hogy ki kicsoda.

A kard mestere azonban közel sem nézhetetlen film. A karakterekben sok lehetőség rejlik, még ha nem is használták ki. A fényképezése egy az egyben a Szellemharcosokéra emlékeztet, itt is ugyanolyan szép a képi világ. A zenére is csak jót mondhatok, külön tetszett, hogy a film elején egyszer csak dalra fakadnak a szereplők, majd ez a dal később a történet szerves részévé válik. Érdekes volt továbbá az általában kedves mellékszerepeket játszó Jacky Cheungot egy aljas intrikus szerepkörben látni. Ami még külön tetszett, ahogy főhősünk mesterét ábrázolták, akivel a film végén mindenfajta tisztelet nélkül száll szembe és győzi le. A sunyi, önző figura nagyon messze áll a főhősök mestereinek általános sztereotípiájától.

A kard mestere zavarához némileg hozzátesz, hogy elég sok rendező dolgozott a filmen. A King Hu alkotások szépségét és könnyedségét nem igazán tudtam felfedezni, míg a producerzsarnok Tsui Hark és a Szellemharcosokat rendező Ching Siu Tung kézjegyét már annál inkább.

Mindent egybevetve nem mindennapi filmélményt nyújt A kard mestere, de számos hibája miatt nem bizonyult emlékezetes alkotásnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.