Miután a Holnap markában az alkotók kissé túl akciófilmesre vette a figurát, s bevételei is kissé elmaradtak a várakozásoktól, valószínűleg úgy döntöttek, hogy a következő résszel kijavítják az előző hibáit.

Kezdték mindjárt a forgatókönyv hiányosságaival: felkértek egy új írópárost, akik nemhogy a Tomorrow Never Dies-nál végeztek jobb munkát, de egyúttal az egész sorozat szinte legjobb szkriptjét írták meg. A történet végig követhető, nem túl bonyolult, nem túl egyszerű, viszont csavaros (úgyhogy előreláthatólag sok lesz a SPOILER!), ötletes, nem utolsósorban pedig humoros a megvalósítás.

A főcím előtti nyitójelenet majd’ negyedórás, a leghosszabb a franchise történetében, de ennek megfelelően nem is akármilyen. Mikor először raktam be a filmet, akkor már megbántam, hogy pénzt adtam ki érte. De csak míg el nem indítottam. Már a legelső jelenet Bilbao-ban is kiváló, rendkívül „bondos”, tehát vicces, erőszakos és egyedi. A szokott hangulatot pedig természetesen hozza. Ennél az első jelenetnél éreztem először egy kicsit azt, hogy megpróbálnak valamelyest visszatérni a gyökerekhez: Brosnan itt már igazi, vérbeli Bond, nagyszerűen játssza a kemény, playboy titkos ügynök szerepét.
A Temzén lezajló nagyszabású, látványos motorcsónakos üldözés minden Bond filmek üldözési jeleneteinek esszenciája. Megtalálhatóak benne azok az összetevők, amiktől emlékezetessé válhat: eredeti, humoros, elegáns, hangulatos, London pedig remek hátteret szolgál mindehhez a Big Bentől a Millenium Dómig. Már ekkor teljesen odavoltam ezért az epizódért, és akkor hol volt még Sophie Marceau? Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezen kívül egy igazán emlékezetes, vagy figyelemreméltó akciójelenet sincs sehol, a Brosnan filmek közül ugyanis ez a leginkább cselekmény-, illetve karakterközpontú.
Bond, illetve az őt alakító színész ebben a részben teljesen magára talált. Az eredmény pedig nagyon is közel van Fleming eredeti hőséhez. Magabiztos, kemény, ha kell erőszakos, de humoros, jóképű, miközben egyszerre érzékeny és kegyetlen. Szemrebbenés nélkül agyonlövi fegyvertelen szeretőjét, miután az flemingi hagyományokhoz híven alaposan megkínozta. Ilyet Moore mikor tett volna? Sőt még Dalton is megkegyelmezett a csellistalánynak (sajnos), pedig őt nem is ismerte. Ráadásul a világ legszebb nőinek egyikét gyilkolja meg hidegvérrel, A világ nem elég adu ászát Sophie Marceaut, aki az egész sorozat legösszetettebb hölgykaraktere, illetve benne tisztelhetjük az első, ez idáig egyetlen női főgonoszt is. Kezdetben remekül alakítja a határozott, magabiztosnak tűnő, ám belül roppant érzékeny és sebezhető hősnőt, akit gyötör a múltja, élete pedig állandó veszélyben forog. Később pedig ugyanolyan nagyszerű a megbomlott elméjű, bosszúszomjas, hataloméhes femme fatale szerepében is. Közben mindvégig szexi, érzéki, egyszóval gyönyörű. Ezt a részt elsősorban miatta ajánlom mindenképpen eredeti nyelven való megtekintésre. Kökényessy Ágit már megszokhattuk Marceau állandó magyarhangjaként, de az igazság az, hogy tulajdonképpen szinte semmit sem ad vissza a színésznő játékából, ezáltal a karakteren sem olyan emlékezetes. A feliratban sajnos elsikkadnak a remek poénok, és elég furcsa megoldásoknak is szemtanúi lehetünk. Például Elektra ezt mondja Bondnak, a végzetes lövés előtt:

„Hiányolnál, ha nem találnál el.”

Hogy ezzel a felirat fordítója mit akart kifejezni, az számomra rejtély. A mérleg nyele persze még így is feltétlenül az eredeti hang irányába billen, habár a szinkron ellen semmi más kifogásom sincs, de messze nem olyan kiváló, mint az előző részé.
Attól még A világ nem elég sokkal jobb film, elsősorban annak a NAGY CSAVARnak köszönhetően, mely során a vértelen, bár kétségtelenül érdekes alibi főgenyáról Renardról kiderül, hogy tulajdonképpen csak az igazi gonosz csatlósa. Az eddig védtelen, ártatlan lány viszont valójában apagyilkos, sőt 8 millió embert akar elpusztítani, hogy az ő olaja legyen a Nyugat fő exportcikke. Nagyszerű, igazi fleminges húzás, ráadásul meglepő is, annak ellenére, hogy csak finoman, fokozatosan tudatják velünk, hogy Elektra az igazi ellenség. Hogy Bond valóban mit érzett iránta az pedig rejtély marad előttünk.
A másik Bond-lány hozzá ugyan nem mérhető, de azért nagyon ott van a szeren; egy bombázó atomtudós. (A bombázót elsősorban a külsejére értem). Denise Richards nemcsak csodálatosan néz ki, de karakterét is elég humorosra és vagányra írták ahhoz, hogy kellően feldobja a filmet. Hogy nem hihető, hogy egy ilyen nő atomtudós? Lehet, hogy a valóságban nem, de egy Bond-kalandban simán elmegy. (Mert hát ennyi erővel az is különös, hogy a 007-est minden küldetése során véletlenül 2-3 szépséggel hozza össze a sors.)
A harmadik legfontosabb női karakter ebben a részben M, Bond főnöke, aki ezúttal belekeveredik a cselekménybe. Nem csak egy küldetésre küldi a titkos ügynököt, hanem személyes ügyként kezeli a dolgot, melynek köszönhetően ő maga is komoly veszélybe kerül. Ez mindenképpen érdekes újítás a széria eddigi cselekményét tekintve, az eredeti regényekhez hasonlatosan pedig végül már a főhőst is inkább magánérzelmek hajtják, nem a kötelességtudat.
Visszatér Valentin Zukovszkij az Aranyszem egyik emlékezetes epizódkaraktere. Sajnos már nem élcelődik és nem is olyan ellenséges az ügynökkel, mint előzőleg, így hiába kap nagyobb szerepet, egyszerű komikus mellékalakká válik. Bár a történet szempontjából mindenképp fontosabb szereplő, sajnos végül megölik, így nem bizonyíthat újra.
Ebben a filmben szerepel utoljára mindenki kedvenc Q-ja, Desmond Llewelyn, aki nem sokkal a forgatás után egy autóbalesetben életét vesztette. Elég érdekes, hogy kijelöli utódját, majd elbúcsúzik kedvenc titkos ügynökünktől, a forgatás végeztével pedig a színész meghal. A már megszokott „lebukunk az MI 6 előtt szex közben” végkifejletnél sem őt, hanem utódját John Cleese-t láthatjuk, aki humoros, de azért messze nem az igazi. (Ezért is nem érdekelt, hogy kihagyták a Casino Royale-ból. Az igazi Q már meghalt, akkor meg már tök mindegy.)
Annyira nem is furcsa módon leginkább az akciójelenetek hagynak kívánnivalót maguk után. Mint említettem a csónakos hajsza lenyűgöző, de utána igazából semmi különös. Van egy korrekt síelős szcéna, ami éppen csak megfelel a kor elvárásainak, pár látványos robbanás Kazahsztánban, kis hangulatos lődözés a kaviárgyárban, végül és utolsósorban a harmatgyenge finálé egy szűk tengeralattjáróban. Úszkálnak, meg bunyóznak benne. Rendkívül gyenge, de még így is inkább ez, mint A holnap markában „akcióparádéja”. Ez a fajta visszafogottság valószínűleg alkotói koncepció volt, hisz a producerek Michael Aptedet bízták meg a rendezéssel, aki nem épp akciófilmjeiről nevezetes. Ennek azonban nemcsak hátrányai, előnyei is vannak: Brosnan sármja, eleganciája, játékstílusa sokkal inkább előtérbe kerülhet, ami egyértelműen az epizód javát szolgálja. Emellett hangulatilag is egyedi, tényleg nagyon emlékeztetett ilyen értelemben a régi regényekre. Ehhez hozzájárulnak a remek helyszínek, a gazdagságot, jóízlést sugalló szoba-, illetve kastélybelsők, melyek egyszerre ódivatúak és időszerűek (Peter Lamont szerencsére visszatért) csakúgy, mint a látványos külső színterek. Szemkápráztató naplemente Isztambulban, síelés a Kaukázusban, hajsza a Temzén. Ilyen szempontból csak gratulálni tudok az alkotóknak.
A hangulathoz természetesen hozzátartozik a David Arnold szerezte zene is, mely nem járatja túl a Bond-theme-t, mint azt tette feleslegesen A holnap markában, hanem inkább a főcím dallamaira hagyatkozik, ezzel egyedi hangzásvilágot teremtve. Nem mintha a főcímzene valami nagy szám lenne, de azért így mégiscsak jobb. Ahogy a Garbage zenéje sem kiemelkedően jó, de legalább kellően „bondos”, és ez mindenképpen értékelendő. Maga a főcím azonban kevésbé. Nincs ínyemre, de mondhatnám azt is, hogy kevesebb olajjal olajozottabban sikerült volna jobbat alkotnia Daniel Kleinmannak.
Azért említem meg ezeket mindig, mert hozzátartoznak a hagyományokhoz, és szerintem sokat dobnak az egyes filmeken eme apró összetevők. Ilyen például a Brosnantől megszokott humoros beköpések, melyek itt is viccesek, találóak. (Plussz Denise Richardsnak is jutott pár igazán szellemes megjegyzés: „Lefordítaná, ugyanis nem beszélek kémül.”) A párbeszédekre ismét nem lehet panasz. Példaként:

Elektra: You could have had the world.
Bond: The world is not enough.
Elektra: Foolissh sentiment.
Bond: Family motto.

Szóval a Goldeneye után a címben is visszatértek a jó öreg flemingi hagyományokhoz. Ez a családi mottó ugyanis tőle ered.
Ahogy A világ nem elégben is újra egy igazi, vérbeli Bond filmet kaphatunk, annak minden fontos összetevőjével, vagyis nagyszerű kaszkadőrmutatványokkal, üldözésekkel, kellő humorral, csodálatos helyszíneken, gyönyörű, veszélyes nők közt, a már jól megszokott és megszeretett figurával. Sophie Marceau szépsége, illetve az általa játszott karakter, a köré épülő (bondi értelemben) eredeti történet emeli mindenképpen az átlag fölé. Az, hogy az egész mennyire hangulatos, és hogy visszatértek több szempontból is Fleming eredeti szellemiségéhez, már csak hab a tortán.

A dvd képminősége az előző epizódhoz hasonlóan az elfogadható kategóriába sorolható, mely még igen messze van a régi részek tökélyéhez.
A szinkron nem szól sajnos valami jól, de különben sem ajánlatos.
Az extrakínálat ezúttal a szokásosnál szegényesebb.
Van két alapvetően reklámcélú werket, ennek megfelelő színvonalban, ráadásul sok a kettő közt az átfedés. Ma már a Casino Royale után vicces hallani, amikor a készítők a siker összetevőiről beszélnek, melyeket most éppen nagyban hanyagolnak. Továbbá számomra zavaró, hogy úgy beszélnek egyik kedvenc Bond filmemről, mintha csak egy lenne a sok közül. Az összes dvd-n minden werkben kiemelik az adott rész különlegességét, kivéve ennél.
Készítettek Desmond Llewelyn emlékére egy zenés részletekből álló kisfilmet, ami szép gesztus szerintem.
A Garbage „érdekes” videóklipje is megtalálható extraként, nekem nagyon nem jött be.
Minden megtudható azonban a csónakos üldözés és a trailer készítésének hátteréről. Amondó vagyok, hogy ha már egységesen visszaemlékezős doksi nem kerülhetett rá, legalább egy normális, alapos werket ez a film is megérdemelt volna. Ugyanis az egész sorozaton, csak ezen nem található ilyesmi.
Na mindegy, vannak kivágott jelenetek, melyek előtt nyilatkozik a rendező, némelyiket még a kommentárjával is meghallgathatjuk. Ezek nem olyan érdektelenek, mint eddig megszokhattuk, inkább félresikerültek. Amit sajnálok az egyetlen snitt, melyben Bond az Aston Martinnal megérkezik King temetésére.
Igazán érdekes extra a hongkongi sajtótájékoztató, melyben az egész stábból Brosnan van egyedül jelen és a Bonddal kapcsolatos ötleteiről nyilatkozik, szóba hozva a figura sötét oldalát:
„De tudom, hogy jobbat is csinálhatunk. Ez az ember esendő. Érzelmek gyötrik. Kétségek….és úgy gondolom, a személyiség mélyebb rétegeinek boncolgatásával teremthetünk igazi, drámai helyzetet. Ez tetten érhető a könyvekben. Fleming hasadt személyiséget teremtett.” Egyszóval Brosnannek nem adták meg a lehetőséget egy igazán életszerű Bond eljátszására, hanem kirúgták, és az újonccal ebben a megközelítésben forgatták le az új filmet.

A lényeg mondjuk ettől sem változik. A világ nem elég remek film, de sajnos a mellékelt kis füzetből - mely ízelítőnek szolgál az extrák mélyebb tanulmányozása előtt – most többet tudhatunk meg, mint az egész extra lemezből.
A borító sem a legszebb, ahogy a Goldeneye esetében sem. Ott a képminőséggel volt probléma, itt az extrákkal. Szóval a Brosnan-éra két legjobb filmjével igencsak elbántak a dvd kiadásakor. (Biztos ezzel is azt próbálják nekünk bizonyítani Brosnan milyen rossz, Craig meg milyen jó.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.