A főcím előtti jelenet dinamikus, izgalmas, remekül vezeti be az új Bondot, Timothy Daltont. A főcím nagyon trendinek akar látszani, valójában szerintem már akkor elavultnak számított. Továbbá nem nagyon értem miért a víz dominál a főcímben, holott a finálé éppen hogy a sivatagban játszódik, víz a pedig egyáltalán nem kap kiemelkedő szerepet. Úgy tűnik, mintha tökmindegy lett volna már Bindernek mit csinál, csak próbáljon összehozni valami divatosnak hitt dolgot főcím gyanánt. A zene eléggé emlékeztet a Halálvágtára, és John Barry utolsó Bond munkáinak szokásos betegségében szenved, vagyis a főcímzene maga nem sikerült, de maga a filmzene remek lett. Barrynek nem mellesleg ez volt a legutolsó Bond-zenéje.
Az ezután kezdődő film nagyon éles váltás a Moore-féle Bondokhoz képest; főleg azért mert nem egy egzotikus kalandot, hanem egy kemény kémthrillert láthatunk, ami mindenképpen figyelemre méltó. A helyszínek, mint Pozsony, Bécs remek hátteret szolgáltatnak a film hangulatához. Merthogy nagyon hangulatosra sikerült Dalton belépője. Olyannyira, hogy akár a legjobb Bond-kaland is kerekedhetett volna belőle. Hogy miért nem így történt az nemcsak az új szereplőn múlott.
De azért rajta is; Lazenby után ő a második legrosszabb Bond a sorozatban. Szerepmegformálási koncepciója alapjában véve helytálló, csak sajnos erre nem ő a megfelelő ember. Nem mintha rossz színész lenne, egyszerűen csak nem neki való ez a szerep. Az általa megformált Bondról hihető, hogy egy profi titkos ügynök, akinek lelke is van. Dalton remekül formálja meg a főhős érzelmeit, de nem túl színes egyéniség, nem elég karizmatikus ahhoz, hogy megfelelő 007-es váljon belőle, emellett fizikálisan sem megfelelő. Néhány jelenetben sikerül igazán kiválót nyújtania, például mikor találkozik Puskinnal a KGB vezetőjével, s nem tudjuk kiszámítani mi fog történni. Ez a film legjobb jelenete, rendkívül feszült, érdekes, főleg a két színész játékának és a szituációnak köszönhetően.
Mint mondtam nem ő az egyetlen, vagy a legnagyobb hibája a Halálos rémületben-nek. A készítők úgy gondolták jellegtelen főhős mellé jellegtelen főhősnő dukál. Maryam D’Abo a sorozat leghaloványabb, legvértelenebb, alapjaiban véve legrosszabb Bond-lánya. Se nem szép, se nem jó színésznő, a szerepe pedig rosszul van megírva. Bond vagy információt szed ki tőle, vagy egyszerűen csak útban van szegény lány. Ezenkívül nagyon butára is írták meg szegényt.

Kara: Szabadok vagyunk!
Bond: Afganisztán közepén vagyunk egy szovjet légibázison.

Bondnak semmi oka sincs rá, hogy beleszeressen, romantikázzon, vagy egyáltalán komolyabban foglalkozzon vele.Sajnos más alternatíva pedig nincs mellette, a forgatókönyvírók rá akarták szoktatni a 007-est a hűségre, a monogámiára, így búcsút kell vennünk a humoros, kétértelmű megjegyzésektől is. Erről jut eszembe, hogy új Moneypennyt is választottak Caroline Bliss személyében, aki a híres szereplőből egy csúnya, jellegtelen vénkisasszonyt farag, aki nyíltan felajánlja magát kedvenc ügynökünknek. Így az erotikus kisugárzás teljesen kiveszett ebből az epizódból.
M-el pedig ismét feszült viszonya van a 007-esnek, melyben egy csepp irónia, vagy humor nincs, de Robert Brown sajnos nem elég meggyőző még mindig ebben a szerepkörben.
Sajnálatos módon igazi főgonoszunk nincs. Van egy áruló szovjetünk, meg egy fegyverkereskedő amerikaink, akik akár érdekese ellenfelei is lehettek volna Bondnak, már csak származásukat tekintve is. Whitaker Bond egyetlen amerikai származású ellensége eddig az egész sorozatban, ráadásul egyáltalán nem emlékezetes. A Koszkovot alakító Jeroen Krabbe pedig az egyetlen olyan Bond-gonosz, aki életben marad. Ő sem volt azonban jó választás, nem kicsit ragadtatja el magát, illetve viszi túlzásba, vagy mondjuk ki nyíltan, ripacskodja el a figurát.
A történet akár lehetne jó is, tulajdonképpen a film első kétharmadában akár meg is bocsátanánk ezeket a hibákat, a cselekmény ugyanis nagyon izgalmas, magával ragadó, az új koncepciónak hála pedig elég földhözragadt is, a gonosz terv pedig elég nagyszabású, szokatlanul fordulatos és aktuális. Említettem már, hogy némi műfaji változás állt be ekkor a sorozatban, ami mindenképp dicséretre méltó. Amellett pedig, hogy elsősorban csavaros kémfilmet látunk, nem kell lemondanunk a remek akciójelentekről, menekülésekről, verekedésekről sem. Utóbbi jóval realistábban kerültek a vászonra, mint a Moore-éra bunyóiban. Az egyik legjobb akciójelenet ebben a részben, mikor Necros a bérgyilkos elrabolja Koszkovot az MI 6 kastélyából, walkmannel, illetve tejesüvegekkel. Hülyén hangzik ez így leírva, de a megvalósítás magáért beszél. Ez a szcéna pergős, mozgalmas, egyszóval kiváló, bőven megfelel a ’80-as évek támasztotta igényeknek, de ma sem érheti panasz. A másik hasonlóan jó jelenet az új Aston Martinos, havas-jeges üldözés, mely a sorozat legötletesebb menekülésével ér véget. Olyasmik felett pedig simán szemet hunyhatunk, hogy egy titkos ügynöknek Pozsonyban a Ladák és Wartburgok közt talán nem a legjobb ötlet a legújabb Aston Martin modellel furikázni a KGB orra előtt.
A hangulat megvan, a történet is jó, a helyszínek nemkülönben, izgalmas, feszült akcióknak, hajszáknak humornak sem vagyunk híján, ahogy újító törekvésekben sem szenvedünk hiányt. A színészek ugyan nem a legjobbak, de ilyesmi előfordul. Mi az igazi baj?
A finálé.
Miután Bond és Kara kiszabadul a börtönből a Halálos rémületben megkezdi mélyrepülését. Ekkor előbb leül, majd ledegradálódik egy átlag ’80-as évekbeli akciófilmmé. Konkrétan az afganisztáni helyszín egyáltalán nem illik bele egy Bond-filmbe. Nem véletlen nevezték el Timothy Daltont Rambo Bondnak: ez nem a felületes magyar mozimagazinok találmánya. Konkrétan egy másik kevéssé sikeres film is Afganisztánban játszódott ’87-ben ez pedig a rosszemlékű Rambo III. volt. Talán feltűnt néhányaknak a hasonlóság, Bond szerepváltozását pedig inkább az akkori akciódivatnak tudták be, nem pedig a gyökerekhez való visszatérésnek. A következő filmben pedig sajnos még tovább ment, mivel nem sikerült ’87-ben felvennie a versenyt mondjuk a Halálos fegyverrel.
Szerintem a butácska, törékeny csellóslány géppityus vágtája legalább olyan megmosolyogtató, mint mikor sorra üti le a harcedzett szovjet katonákat, vagy éppen dzsippjével kikerüli a rálőtt sorozatot. Majd visszamegy ismét hülye picsába, és elkezd az épp katonai repülőgépen menekülő ügynöknek integetni. Amikor pedig Bond átadja neki a repülő kormányát, majdnem nekimegy egy hegynek, amit nem vett észre. Nonszensz.
Afganisztánban még John Barry kiváló score-ja is idegesítővé válik. Arabos dallamokkal igyekszik feszültséget, monumentalitást sugallni, de nagyon nem sikerül.
Mondjuk az előző epizód bányájánál, még mindig jobban járunk, csak itt azért nagyon feltünő, mert teljesen elüt a film korábbi hangvételétől, a feszült kémfilmből hihetetlen akció-kaland válik seperc alatt. Az azonban tény, hogy az izgalmakkal itt sem spórolnak, folyamatosan növelik a feszültséget, mindent a végtelenségig fokoznak, így valahogy a végére mégis szórakoztatóvá válik a dolog. Ha más miatt nem a csellóslány hülyeségén fájdalmunkban mindenképpen jót szórakozhatunk. Bár az megint egy baromság, hogy egyszercsak elfogy a benzin. Koszkovék valószínű üres tankkal repítették volna magukat és a több száz kiló kábítószert. Aha, persze. És Koszkov is túlél egy túlélhetetlen balesetet, így válik az egyetlen Bondot túlélő genyává.
A végső összecsapás Bond, illetve a másik gonosz Whitaker között pedig előrevetíti kissé A magányos ügynököt az elején. Maga a küzdelem egyáltalán nem illik bele a Halálos rémületbe, hisz a technika dominál benne, ami ezidáig nagyon nem volt jellemző. Mindegy is, miután az ügynök győz, megérkezik a szokásos késő felmentősereg, mint filmes klisé.
Az alkotás legvégén pedig megjelenik pár másodpercre Gogol tábornok, hogy végre lássunk egy ismerős arcot is. Az afgán felkelők is eljönnek Kara bécsi koncertjére, ma már egyáltalán nem hangzik olyan humorosnak, késésért való mentegetőzésük, miszerint gondjuk akadt a reptéren. A legeslegvége pedig végre nem az a tipikus lebukunk szex közben az MI 6 előtt.


Timothy Dalton szinkronhangjának sikerült kiválasztani a Connery-epizódok magyar verzióját is tönkrevágó Vass Gábort, aki vissza tudja adni Dalton keménységét, ám a hangjából áradó feszültséghez, fenyegetéshez, lágysághoz semmi köze sincs. Dalton ezáltal elveszti azon erényeit, melyek közel elfogadhatóvá teszik a szerepben. Különben sem jó ötlet ugyanabban a szériában, két színésznek is ugyanazt a hangot kölcsönözni.

A werkben huszadjára is meghalljuk, hogy Fleming ’53-ban alkotta meg Bondot, majd végigveszi az ügynök és a nők viszonyát. Michael G. Wilson ebben a ’99-es doksiban elárulja, hogy már ’87-ben foglalkoztatta őket Bond gyökereinek feltárása, származása, személyiségének kialakulása, ugyanis Bondot minden filmben rutinos, tapasztalt fickóként vezették elő. Cubby azonban nem fogadta el ezt a koncepciót, szerinte nem visszafele kell nézni. A jelen állás függvényében válik mindez érdekessé.
Eredetileg Brosnant akarták már ekkor is a szerepre, ám egyeztetési problémák miatt végül Cubby mégiscsak ragaszkodott a már ’69-ben szóba került Daltonhoz. Nyilván az öregedés jelei mutatkoztak rajta. Lánya Barbara Broccoli jutatta be a filmbe Maryam D’Abo-t a film másik gyenge pontját. A film koncepciója lényegében ugyanaz volt, mint ma, csak akkor nem a megfelelő emberrel próbálkoztak.
Szó esik természetesen a kaszkadőrmutatványokról, trükkökről, makettekről. Illetve Diana hercegnő és Charles herceg a forgatáson tett látogatásáról.
Végül a készítők megdicsérik Daltont.

Az extralemez csúcspontja egyértelműen a Fleming életéről készült film, mely lényegében egy 40 perces interjúcsokor az író hozzátartozóiról. Elég részletes és érdekes, bár főleg a házasságát veszi górcső alá. Fleming ellentmondásos személyiség volt, egy megnyerő modorú playboy, újságíró, kém, szerető, végül megházasodott, majd elkezdte írni a könyveket, de a sikert nem tudta élvezni.

Megtalálhatjuk továbbá az A-ha videoklipjét, mely sokkal élvezhetőbb ma már, mint a Duran Duran klipje az előző epizódón, de még így is messze van az A-ha előző klipjétől a Take on me-től, mely minden idők egyik legjobb videója. Egy pár perces így készültet is kapunk, sajnos felirat nélkül.

Van ezenkívül 2 teljesen felesleges kivágott jelenet, részletek a bécsi sajtótájékoztatóról, teljesen érdektelen Dalton-D’Abo interjúk és a Bond filmes karrierjének 25. évfordulójára készült 50 perces összeállítás Roger Moore házigazdáskodásával. Jópofa, de nem túl érdekes.

Összességében a Halálos rémületben kiemelkedő darabja a sorozatnak, de rengeteg hibája miatt egyáltalán nem sorolható a legjobbak közé. A dvd-kiadás a szokásosnak mondható színvonalat hozza, legértékesebb extra egyértelműen a Fleming életéről készült film.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.