Nagyon régen 12-13 évesen láttam először a Szárnyas fejvadászt. Az hagyján, hogy nem azt kaptam, amit vártam, de nem is igazán értettem az egészet. Se a kultuszt, se magát a filmet. A történet alapján egy ütős akció sci-fire számítottam: Harrison Ford a jövőben lázadó robotokra vadászik. Ezek alapján jogosnak is tűnhettek az elvárásaim. Amerikában valószínűleg hasonló okokból bukott meg a film, vitathatatlan erényei ellenére. Most elérkezettnek éreztem az időt, hogy újra megnézzem a Szárnyas fejvadászt. Háromszor láttam, három egymást követő estén, a  három különböző verzióját. Így kicsit érettebben, belemélyedve ebbe a világba, egészen különleges, egyedi filmélménnyel lettem gazdagabb.

Ami elsőre pofán vágja az embert az a látványvilág. Annak idején a rendezői változatot láttam. A Viasat 3-on egy életlen, szemcsés, kontraszthibás videókópiát adtak le, ami tökéletesen megfosztott a látványvilág élvezetétől, most viszont, amikor BluRayen is meg lehet nézni, valami elképesztő a hatás. Teljesen hihetetlen, hogy ’82-es a film, azaz majd’ 30 éves alkotással van dolgunk. A város látképe lenyűgöző, nem avult el, sőt modernnek számít mind a mai napig, arról nem is beszélve, hogy mennyi későbbi filmre volt nagy hatással. A legfontosabb a mi szempontunkból a hangulatkeltő ereje, ahogy átmentették a ’40-es évek noirjait a sci-fi műfajába. Ezen felül a Szárnyas fejvadász nagy erőssége, hogy saját világot teremt magának, amelyre csak kevés film képes, különlegessége pedig az, hogy nem magyarázza meg a néző számára az apró részleteket, minden a mi fantáziánkra van bízva: nem tudjuk meg, mitől lett ilyen élhetetlen, nyomasztó hely a város, miért él itt mindenféle népcsoport, akik valamilyen különleges, kevert nyelven társalognak. Nem tudjuk meg azt sem, hogy mi történt az állatokkal vagy, hogy miért esik folyton az eső. A képi világ elképesztő, az árnyak, a rácsok, a rengeteg ellenfény, a neonok tökéletesen megteremtik a neo noiros hangulatot, amelyet Vangelis kiváló zenéje még tovább fokoz. Ez nem az a típusú fülbemászó muzsika, mint amilyen a Tűzszekereké, vagy amilyen az 1492 - A Paradicsom meghódításának a zenéje, hanem sokkal inkább a benyomásokra, a pillanatnyi érzésekre, és a hangulatra alapoz, nem pedig a dallamosságra. Önmagában szerintem kevésbé alkalmas a hallgatásra (bár állítólag relaxációs zeneként nagyon jó), de annyira meghatározza magát az alkotást, hogy most éppen ebben a pillanatban is ezt hallgatom, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek. A zene további nagy erénye, hogy egyesíti magában a ’40-es évekre jellemző jazzes futamokat a film készítésének jelenében uralkodó szintetizátoros hangzással, miközben az ultramodern jövőt is kiválóan érzékelteti, ráadásul mindezt úgy teszi, hogy egyértelműen ősi és örökérvényű marad az összkép. Zseniális munka, csak a legnagyobb alázattal lehet róla beszélni.

A színészekről külön kell hogy szóljak, mert ez az egyik legizgalmasabb téma a Szárnyas fejvadász kapcsán. Rögtön egy kissé eretnek kijelentéssel kell kezdenem: szerintem Harrison Ford egyszerűen rossz választás volt Deckard szerepére. Mivel neve szinte egybeforrt a szereppel (persze nem annyira, mint Indiana Joneséval, vagy épp Han Soloéval), azt hiszem ez némi magyarázatra szorul: Ford jól megszokott csibészes, kisfiús, félmosolyos karaktere nem illik ehhez a szomorú, nagyvárosi, kiégett, megcsömörlött fejvadászhoz. Egyszerűen nem hiteles, én végig Harrison Fordot látom, és várom a következő vicces beköpését, de persze mindhiába. Rutger Hauer viszont tökéletes választás a lázadó replikánsvezér szerepére. Nyilvánvaló, hogy alapból hálásabb és sokszínűbb szerepről van szó, Hauer szuggesztív jelenléte viszont ha lehet, még rátesz erre egy lapáttal. Ha kell kegyetlen és félelmetes, de van, hogy szomorú és szánandó, ám mindig csodálatos; nem csak a külseje, hanem a kisugárzása, és a színészi tehetsége miatt. Ha épp ő van a képen, akkor a többi színész menthetetlenül elhalványul, egyértelműen ő az alkotás középpontja, annak ellenére, hogy jóval kevesebbet szerepel Fordnál. Sean Young Rachael szerepében szerintem szintén kiváló volt, bár állítólag tapasztalatlansága miatt elég sok problémát okozott a forgatáson. Mindenesetre a vásznon ebből semmi sem látszik. Rachael érzéki, bájos, érdekes és tragikus. Az a jelenet, amelyben ráébred arra, hogy ő valójában replikáns, az szavak nélkül is szívszorítóan drámai. Itt ér össze a forgatókönyv remek szituációja, a nagyszerű rendezés, a visszafogott zenével, és az ügyes színészi játékkal. Akit még feltétlenül meg kell említenem, az Daryl Hannah, mint Pris, élete első komoly szerepében. Rachael mellett ő a történet másik tipikus femme fatale-ja. A replikánsok közül ő a kéjmodell, tulajdonképpen egy gyönyörű, ám számító-csábító nőstény, aki azonban annyira aranyos, hogy egyáltalán nem lehet rá neheztelni egyetlen percig sem. A többi replikánst alakító színész inkább csak megmarad a háttérben: Brion James szimplán csak ellenszenves, Joanna Cassidy pedig szexis, rájuk annyira nem fogunk emlékezni, mint a rejtélyes Gaff-ra, akit Edward James Olmos játszik. A rémisztően titokzatos karakterét nehéz meghatározni, bár majd teszek rá egy kísérletet a későbbiekben.

A forgatókönyv állítólag sok ponton eltér az eredeti könyvtől, de én azt nem olvastam, így összehasonlítani sem tudom őket. A filmben csak elvétve találunk humort, de az sem különösebben vicces. Ellenben a drámai jelenetek nagyon a helyükön vannak, sőt egy sci-fitől szokatlan módon gyönyörűen líraivá válik néhány igen fontos momentum, de ebbe már belejátszik Ridley Scott zsenije is. A történetről is kell szólnom pár szót; néhány az emberre tökéletesen hasonlító replikáns megszökik a szolgálati helyükről, és visszatérnek a Földre, méghozzá azért, hogy a készítőjükkel meghosszabbítsák a 4 éves élettartamukat. Ebből az alaphelyzetből sikerült az íróknak és Ridley Scottnak kihozniuk, amit lehetett. Ami elsőre feltűnhet a hollywoodi produkciókhoz szokott nézőknek, az a Szárnyas fejvadász tempója. Viszonylag kevés a cselekmény történik, a szereplők gyakran és nagyon sokat hallgatnak, vagy épp csak nézelődnek, szemlélődnek. Az első alkalommal még lassúnak, sőt unalmasnak is találhatunk bizonyos jeleneteket, de érdekes módon, minél többször nézzük meg, annál jobban bele tudunk mélyedni és érezni ebbe a különös világba, hála az összetett forgatókönyvnek, és a hihetetlen képi világnak. Egy mai filmhez szokott nézőnek viszont kétségtelen, hogy nehéz lehet elsőre befogadni a látottakat, annál is inkább, mert az akciójelenetek sem olyanok, mint amire számítanánk. A történet elején főhősünket, Deckard-ot a rendőrfőnök a legjobbként állítja be a szakmájában; ez alapján azt várnánk, hogy majd jól lemészárolja a replikánsokat, ehelyett mélyen emberi marad egész végig, nem egy a ’80-as évekre tipikusan jellemző isteni akcióhős, mint amilyeneket rengeteget láthattunk, hanem pont az ellenkezője: esendő, emberi, aki gyakran hibázik. Gyakorlatilag csak két női replikánst sikerül „visszahívnia”, akik fegyvertelenek, de még így is mindkettő rendesen megszívatja. A rendezés erénye, hogy az egyik jelenet nagyon drámai, a másik viszont már-már horrorisztikus. Érdekes a replikánsok megjelenítése ezzel szemben, akik kezdetben hidegnek, kegyetlennek és gépiesnek tűnnek, és ahogy veszti el főhősünk az emberségét, úgy válnak a gépek egyre inkább élővé a szemünkben, egészen a megváltó végkifejletig. Ezek a várakozásunkon felüli, néhol azonban kétségtelenül elidegenítő elemek jócskán különlegessé teszik a filmet, egyben megmagyarázzák, miért nem örvend egyértelmű sikernek a mű, rengeteg erős momentuma ellenére. Miközben néztem a Szárnyas fejvadászt, elgondolkodtam rajta, hogy vajon nem lenne jobb, élvezhetőbb, ha kicsit gyorsabb, egyben rövidebb lenne? Vajon elvesztené a mélységét? 

A Szárnyas fejvadász egyik legnagyobb pozitívuma, hogy tele van az európai-keresztény kultúrkörből vett szimbólumokkal, archetípusokkal, és hogy ennek köszönhetően sokféleképpen lehet értelmezni a látottakat. Ford a magányos hős, a kiégett detektív, Rachael a titokzatos végzet asszonya, a szökött replikánsok meg egyaránt lehetnek fellázadt rabszolgák, bukott angyalok (erre utal a magyar cím is), vagy az emberiség megtestesítői. Ha pedig ők maguk az emberiség jelképei - ami szerintem a legvalószínűbb - , akkor egyértelműen Istent keresik, aki nem más, mint Tyrell a feltaláló, az üzletember, a teremtőjük. Battyék ugyanazért keresik Tyrellt, amiért az emberek Istent, vagy a vallást: hogy tovább élhessenek, mert mindnyájan halálra vannak ítélve a születésüktől fogva. Mi emberek ugyanezt tesszük, képtelenek vagyunk elfogadni, hogy egy nap semmivé válunk, így belekapaszkodunk Istenbe, vagy a vallásba, hogy örök életet nyerjünk. Ezt az értelmezést erősíti, hogy Roy Batty a liftben felfelé, az ég, a mennyország felé halad. Más kérdés, hogy az Úr lakhelye egy piramisban található, amely egyértelmű utalás az egyiptomi, gonosz rabszolgatartókra. A találkozás azonban végtelenül kiábrándító a filmben, Tyrell ugyanis nem tud segíteni, Batty ezért elpusztítja. A film síkján is könnyedén lehet ezt értelmezni: az emberek elpusztították Istent, pokollá tették a Földet, a replikánsok pedig emberi mintára elpusztítják a saját Istenüket.

Hogy jobban megérthessük a filmet érdemes közelebbről szemügyre venni a Szárnyas fejvadászban megjelenő néhány fontosabb szimbólumot: a leginkább egyértelmű és közérthető a fináléban megjelenő galamb, amely a lélek szimbóluma. De itt van Tyrell háziállata a replikáns-bagoly, amely mint kiderült számomra, nem csak a bölcsességgel kapcsolatban jelenik meg, hanem mint a sötétség isteneinek állata, aki átjár az élő és a szellemvilág között. A kígyó is megjelenik, amely szintén egy nagyon sokrétű szimbólum, még akkor is, ha csak a keresztény kultúrát nézzük, amelyből a film leginkább merít. A kígyót Zhoránál láthatjuk, és egyaránt jelentheti a kísértést Deckard számára, hisz Zhora fantasztikus nő, ráadásul Deckard előtt fürdik. Viszont a Bibliában más helyeken a kígyó vedlése miatt a halhatatlanságot jelképezi, melyre a replikánsok vágynak, arról nem is beszélve, hogy az ész szimbóluma is, Deckard pedig nemigen tudja megtéveszteni Zhorát.

De vannak itt még olyan apróságok, mint a ventillátor, az alagút, a szöggel átszúrt kéz, a már említett piramis, a lángokat lövellő nagyváros, mint a pokol megtestesülése, a bátorságot, erőt, tisztaságot jelentő unikornis, sőt még Rachael neve is egy elérhetetlen bibliai asszonyra utal, és természetesen ott van a szem. A szem a legfontosabb és az egész történeten keresztülívelő szimbólum: már rögtön a film elején egy hatalmas szemben láthatjuk tükröződni a városképet és a felcsapó lángokat. Az sem véletlen, hogy a replikánsok legelőször a szemkészítőhöz mennek, és Roy Batty azt mondja neki: „Ha tudnád miket láttam én, a te szemeiddel.” Később maga a Teremtő, Tyrell is gigantikus szemüveget visel, és az sem véletlen, hogy Roy Batty kinyomja Tyrell szemeit, mielőtt megöli. A szem egyrészt a lélek tükre, ami fontos szerepet kap az egész filmben, másrészt a látás, a belátás, a megértés, az odafigyelés örök szimbóluma, amelyből igen kevés jutott a replikánsoknak. Mindemellett jelképezi Isten mindent látó szemét is, nem véletlen, hogy Tyrellnek olyan óriási lencséi vannak. Így teljesen egyértelművé válik, hogy Batty miért pont ilyen módon pusztítja őt el.

A szimbólumokon túl is olyan örök kérdéseket vet fel a történet, amelyek mindig foglalkoztatták az embereket, mint például a jó és a rossz közti különbség. Deckard például közel sem egyértelműen pozitív karakter, sőt igazán sok mindent szeretni sem lehet benne. Az egyik replikánst, egy fegyvertelen nőt például menekülés közben lő hátba. A másik nő, akit megöl, szintén fegyvertelen. Bár láthatóan szarul érzi magát ezek után, mégis szó nélkül teszi tovább a dolgát, ezzel pedig lényegében a saját lelkét gyilkolja, éppen azt, ami elvileg megkülönböztetné a replikánsoktól. Ezzel szemben Roy Batty kezdetben gonosznak tűnhet, de valójában egy mélyen szomorú sors jutott nekik osztályrészül: a 4 éves élettartam. Nagy kérdés még, hogy ha a replikánsok tökéletesen emberiek, akkor mégis mi választja el őket az embertől. A válasz erre a lélek. Persze, nem csak az embernek lehet lelke, hanem a gépnek is, de egyedül az emberi lélek képes alkotni, teremteni, életet adni. A film végi katartikus pillanatban érezhetjük át mindezt, mikor a haldokló Roy Batty megmenti Deckard életét. A tökéletes Batty felismeri Deckardban az embert, amivé ő is szeretne válni. Rájön, hogy ő már mindenképp meghal, Deckard pedig pont ugyanarra vágyik, mint ő: csak szeretne tovább élni. És Roy Batty pont akkor hal meg, amikor a lelke emberivé válik, hisz a véres és jogos bosszú helyett megadja valaki másnak a további élet lehetőségét. Ekkor már semmi sem különbözteti meg az embertől. Deckard tulajdonképpen egyáltalán nem érdemelte ki a megváltást, de Batty megváltotta őt is, és saját magát is a bűneik alól. Erre utal az a krisztusi szimbólum, mikor átszúrja szögekkel a kezét. Ezelőtt pedig gyakorlatilag egy megrázó, majd kilátástalanul izgalmas horrorjelenetet láthatunk, amely legvégül egy gyönyörű, lírai monológban csúcsosodik ki:

"Olyan dolgokat láttam, amit ti emberek el se hinnétek. Lángban álló hadihajókat túl az Orion-csillagképen, láttam C-sugarakat csillogni a sötétben a Tannhauser kapu mellett. De mindezek a csodás pillanatok eltűnnek az időben, akár a könnyek az esőben..." 

Nem mehetek el szó nélkül a Szárnyas fejvadász különböző verziói mellett sem, egyrészt azért, mert többek között ez is jelentősen hozzájárult a kultuszához, másrészt meg azért sem, mert mielőtt nekifogtam az írásnak, jómagam is három különféle változatban néztem meg. 

A másik lényeges különbség az unikornis szerepe: itt mindössze annyit jelent a film legvégén, hogy Edward James Olmos karaktere, Gaff ott járt Deckard lakásán, és megölhette volna Rachael-t, de életben hagyta.

Az eredeti Mokép által készített szinkronnal néztem meg ezt a verziót. Alapvetően egy igazi régi vágású, minden ízében klasszikus munkával van dolgunk, amely igazán élvezhető. Viszont képtelen voltam megszokni Szersén Gyulát Ford magyar hangjaként. Deckard karakterétől alapvetően nem állna távol Szersén Gyula, de mivel Ford nem túl jó Deckardként a végeredmény nekem túlontúl disszonáns. 

A rendezői változatból Ridley Scott kiszedte a narrációt, így már semmi sem rontja el a finálé összhatását, mi is szemlélődhetünk a szereplőkkel együtt, vagy épp elgondolkodhatunk a látottakon. Alapvetően egyszer ajánlatos megnézni a mozis verziót a könnyebb érthetőség kedvéért, de mindenképpen jobb narráció nélkül. A nyálas befejezés úgy ahogy van, teljesen és tökéletesen eltűnt, helyette kapunk egy újabb csavart. Az unikornis szerepe teljesen megváltozik egy álomjelenetnek köszönhetően, melyben Deckard egy (a Legenda című filmből kölcsönzött) egyszarvút lát futni. Némi gondolkodás után felmerülhet a gyanú, hogy akkor ez azt jelenti, hogy Deckard replikáns? És ha replikáns, akkor miért volt sokkal gyengébb, esendőbb a többieknél? Viszont ő is pont ugyanúgy ragaszkodott a fényképeihez, és az ezek szerint nem létező emlékeihez, mint ahogy a replikánsok. El lehet ezen lamentálni egy jó darabig, de érzésem szerint Ridley Scott ezt csak utólag találta ki, hogy legyen némi létjogosultsága a rendezői változatnak. Ne feledjük, hogy ez még a ’90-es évek elején készült, amikor még nem adtak ki egy filmet dvd-n húszféle verzióban, mindenféle marketinges hátszéllel.

A Director’s Cuthoz egyféle szinkron készült, nekem is ehhez volt szerencsém. Harrison Ford hangja, itt már a megszokott Csernák János, aki mint mindig, most is kiváló ehhez a színészhez. Érezhető, hogy eltelt jópár év a két szinkron között, és itt már kicsit kevésbé adtak a minőségre, például engem nagyon zavart, ahogy minden szereplő magázta egymást, ami elég gyakori és idegesítő hiba a fordításokban. Viszont a ’90-es években még remek videószinkronok készültek, úgyhogy komolyabb panaszom erre sem lehet. 

Viszont itt is sikerült egy idegesítő momentumot elkövetniük a készítőknek: digitálisan megváltoztatták a replikánsok szemét. Ezzel több probléma is van: ha ez ilyen könnyen észrevehető, onnantól kezdve a világon semmi szükség nincs a Voight-Kampff tesztre, illetve Rachael is tudta volna magáról, hogy replikáns. Véleményem szerint Scott mindössze azért hozta meg ezt az újítást, hogy tovább növelje a film körül a mítoszt, és a találgatást, hogy vajon Deckard replikáns-e, vagy sem. Ugyanis Ford szeme természetesen maradt a régi.

Eredeti hangon néztem meg a Végső változatot, és arra a következtetésre jutottam, hogy bár igazán egyik régi szinkron sem rossz, azért mégiscsak így a legteljesebb, leghatásosabb az élmény. A legújabb szinkronba csak belehallgattam, annyi alapján nem igazán nyerte el a tetszésemet. Ford hangja megmaradt Csernák János, csak már kicsit túlkoros a fiatal Deckardhoz, meg jóval unottabban játszik. Rutger Hauerhez pedig sikerült megtalálni Fekete Ernő Tibort, akit alapvetően rossz választásnak tartok.

Itthon a dvd hőskorában megjelent a rendezői változat feliratosan, majd nem olyan rég BluRayen, új szinkronnal a Final Cut. Persze, aki igazán szereti a filmet, az berendeli a sokverziós, soklemezes, extrákkal zsúfolt külföldi változatot. 

Mit is mondhatnék el összegzésképp a Szárnyas fejvadászról? Talán hosszúnak tűnhetett nektek az írásom, pedig rengeteg témát nem érintettem, kezdve az eredeti regénytől, a film háttérmunkálatain át, egészen a Szárnyas fejvadász mozis és kulturális hatásáig. Rengeteg kérdés bennem is megválaszolatlanul maradt, még úgy is, hogy háromszor néztem meg egymás után a filmet. Például a William Sanderson megformálta matuzsálem szindrómás J.F. Sebastiannal kapcsolatban. Ő kicsoda egyáltalán? Miért van a játékai között egy unikornis? Miért öli meg őt is Roy Batty? Legalább ilyen rejtélyes a James Edward Olmos által játszott figura. Kit jelképezhet? Ő lenne Lucifer? Vagy nem is gonosz? Nem igazán tudom rá a választ. Ahogy arról sincs a leghalványabb fogalmam se, hogy Roy Batty honnan tudja, hogy Deckard csak Zhorát és Prist ölte meg?

Nekem ez tetszene.

"Volt negyedik rész is?"

Anette O' Toole

Kiskoromban folyton összekevertem a harmadik és a negyedik részt, valószínűleg azért, mert már akkoris éreztem, hogy tökmindegy: szar mindkettő. Miután egy szánalmas vígjátékká silányították a harmadik részben az Acélember történetét, a producerek úgy döntöttek, ők ennél rosszabbat már nem tudnak csinálni, így eladták a jogokat a Cannon Groupnak. A Cannonnak! Ez a filmstúdió kifejezetten B filmekre szakosodott, és az évtized legrosszabb amerikai filmjeit készítették. Szóval a lehető legjobb helyre került a sorozat.

Az elején megváltoztatták képregényesre a főcímet, de a magam részéről inkább választanám ezt, mint a harmadik rész burleszkjelenetét. Illetve itt legalább kiírják, hogy John Williams szerezte a zenét. A főcímben örömmel konstatálhatjuk, hogy visszatért az eredeti szereplőgárda, így jelen van Christopher Reeve, Gene Hackman és Margot Kidder egyaránt. A történet maga is Supermanre koncentrál, nem pedig egy stand up komikusra, szóval bizonyos szempontokból már előnyökkel indul a harmadik részhez képest.

Aztán persze sikerül alulmúlnia önmagát: az alapsztori annyira banális és naiv, amennyire csak lehet. Supermannek levelet ír egy kisfiú, hogy tüntesse el a Földről az összes atombombát. Kicsit jobban belegondolva elég egyértelművé válik, hogy a hidegháborúban gyakorlatilag csak az atombombától való félelemnek volt köszönhető, hogy a két szuperhatalom nem produkált egy harmadik világháborút. Szóval dobjuk ki őket a Napba! Oké, tegyük fel, bár hatalmas baromság, hogy tényleg megszűnnek így a háborúk. Ki akadályozza meg, hogy újabbakat gyártsanak? Vagy ami még nagyobb baromság, hogy az atomhatalmak egy emberként állnak Superman mögé, és önként ajánlják fel az atombombáikat. De miért is gondolkodok én ilyen komoly kérdéseken egy szórakoztató(nak szánt) képregényfilm kapcsán? Azért mert bőven van időm rá, ugyanis nem igazán történik semmi érdemleges. Van egy teljesen felesleges mellékszál a Daily Planet bulvárosodásáról, meg egy legalább ennyire érdektelen és sehova sem jutó romantikus mellékzönge. Superman újra elviszi Loist repkedni, de ezúttal semmi szépség, vagy romantika nincs benn, mint az első részben. A tulajdonos lányáért pedig nem tudunk izgulni annyira semmilyen. Gene Hackman ugyan újra itt van nekünk Lex Luthorként, de annyira rosszul írták meg a szerepét, tulajdonképpen egyetlen egyszer sem sikerült nevetnem rajta. Ez nem csak Hackmanre igaz, nem tudjuk komolyan venni a filmet, de nem a humora miatt, az ugyanis nincs neki. Aztán megjön a mi nagy megmentőnk, Superman gigászi ellensége, az Atomember maga.

Aki úgy született, hogy Superman hajszálából, egy atombombából, meg a napból...

Mi van???

Igen, hát ennél bővebb magyarázatot nemigen kapunk, de nincs is időnk túl sokat gondolkodni rajta, ugyanis itt kezd csak igazán mélyrepülésbe a film. az Atomember leginkább egy '80-as évekbeli rocksztárra hasonlít, és olyan hihetetlen módon rosszul játssza el egyébként nem túl sok kihívást jelentő szerepét, hogy azt valami borzalom nézni. Nem igazán találok rá szavakat, hogy ez a Mark Pillow mennyire undorítóan pocsék színész. A trükkök pedig kritikán aluliak ebben a részben, ami végképp elrontja az összhatást. Látszik, hogy Cannonéknál úgy spóroltak a pénzzel, ahogy csak tudtak, még egy kocsi felrobbanását is sajnálták ettől a filmtől. És a logikai dolgok már megint bezavarnak: például ahogy az Atomember ereje feltűnik és eltűnik a Nap hatására, beleértve egy árnyékot és magát az űrt is. Apropó űr; az Atomember kirepül az űrbe egy tússzal, aki sikoltozik, kapálózik, de amúgy nincs semmi baja. Szóval a tulajdonos lánya is szuperember akkor és most jövünk rá? Mert a készítők egészen egyszerűen nem lehettek ennyire hülyék. Supermannek is egészen érdekes képességei vannak: egy pillantással fel tudja építeni a Nagy Falat újra, illetve tovább csiszolta a második részben bemutatott telepatikus csókképességét. És hogy az Atomembert hogyan győzi le? Ne kérdezzétek! Lazán odébbtolja a Holdat, így érve el napfogyatkozást...

Az akciójelenetek pedig nemcsak nem látványosak egy csöppet sem (például ugyanazokat a repülési felvételeket használják, csak a hátteret cserélgetik), de még ráadásul nagyon kapkodó és minden dinamikát nélkülöző a vágás. Lényegtelen részeknél időz el sokat, és jónak szánt jeleneteknél suhannak tova a költségminimalizálás kedvéért. És senkinek se legyenek illúziói, ezek nem csóró, de kreatív filmesek voltak, akik nem engedhettek meg többet maguknak, hanem egyszerűen sajnálták a pénzt a Superman 4-re.

Végül még egy érdekesség: eredetileg több, mint két óra hosszú lett volna ez a kaland is, de a producerek fogták, és szanaszét vágták. Ettől lenne ennyire rossz a film? Isten áldja őket, hogy megtették, így csak 86 percig tartott ez a borzalom. A Superman 2-ben tökönrúgták, amit Donner felépített. A harmadik részben kivágták a szívét. A negyedikben pedig eltemették jó mélyre. A Singer féle verzió pedig simán elmegy egy agyhalott, szenvedő zombinak. Kíváncsi vagyok Snyder mit tud kezdeni vele...

"Hugi, én vagyok az, Bubus!"

De megpróbálom: Szóval teljesen Lester kezébe került Superman, itt már nincs sok nyoma Donner keze munkájának. Az első, ami feltűnik az a főcím. A monumentális űrt lecserélték Metropolis utcáira, és egy értelmet teljesen nélkülöző, elképesztően gagyi, tortadobálós, elesős, festményátszakítós burleszkjelenet megy alatta. Mi köze ennek Supermanhez? Aztán van pofájuk kiírni, hogy zenét szerezte Ken Thorne és Giorgo Moroder, miközben John Williams örökbecsű muzsikája szól végig.

Superman mellé kapunk egy másik főszereplőt, a programozózseni Richard Pryort. Egyébként őt nagyon kedvelem, a Vaklárma az abszolút kedvenc vígjátékom. Ebben a filmben viszont egyrészt nincs semmi keresnivalója, másrészt itt nem is vicces. Különben is, ha én Supermant akarok nézni, akkor nem egy stand up comedys fickó ripacskodására vagyok kíváncsi, hanem a sebezhetetlen Acélemberre. Clark nagy szíve választottját, Lois Lane-t elküldik valamiért jó messzire, hogy ne tűnjön fel a hiánya. Helyette Anette O' Toole alakítja (egyébként ő remek választás) Lana Langot, a régi nagy Smallville-i szerelmet. Még jól is hangozhatna, ugyanis O' Toole kisasszony sokkal bájosabb Margot Kiddernél, de ez kevés, mert ez a mellékszál annyira gyenge, annyira jellegtelen és annyira nem fut ki sehova, hogy akár tökéletesen ki is hagyhatták volna. Nem meglepő módon Gene Hackman se vállalta a szerepet ebben a filmben, de ez nem gond, megint van egy tök ugyanolyan szupergazdag főgonoszunk, csak nem Lex Luthornak hívják, sokkal tenyérbemászóbb, továbbá nélkülözi Luthor humorát. A társaságában pedig két vérbeli idiótának, egy szexi titkárnőnek, és egy fasiszta hugicának örülhetünk.

De nem csak a szereplőkkel vannak problémák: a tempó, a vágás megint ugyanolyan suta, mint a Lester féle második rész esetében. Két óra hosszú ugyanis ez a blődli, csak azt nem értem minek. A történet amúgy sincs rendben, még ha a gyenge poénokat leszámítjuk, akkor se. Ott van például az a jelenet, amikor kifogy tűzoltóknál a víz. Superman elrepül 5 mérföldre egy tóhoz, jeges leheletével megfagyasztja a tetejét, visszarepül, és rádobja a tűzre. Na most, ha ilyet tud... akkor minek repült öt mérföldet, és cipelte a jeget, ahelyett hogy egyszerűen elfújta volna a tüzet? Aztán itt van ez az oltárian gáz gonosz Supermanes rész. Hősünk gonosszá válik, mert egy kátránnyal(!!!), megbolondított Kryptonitot kap kitüntetés gyanánt Richard Pryortól. Abba bele se megyek, hogy miért nem vette észre, hogy Kryptonit, meg miért hitte el Pryornak, hogy ő tábornok, inkább koncentráljunk érdekesebb problémákra. Superman egyik pillanatról a másikra lesz gonosz. Ezt onnan látjuk, hogy borostás lett, és sötétebb árnyalatú a ruhája (ami így egyébként kevésbé ciki). E jelenetekben remekül megmutatkozik Christopher Reeve színészi képességeinek hiánya, mimikája gyakorlatilag Van Damme korai szerepeinek humorfaktorával büszkélkedhet. Ráadásul ez a gonosz Superman véletlen sem lesz igazán gonosz, hanem ilyen huncutságokat csinál, hogy egyenesbe állítja egy borzasztóan gagyi felvételen a Pisai ferdetornyot, elfújja az olimpiai lángot, kilyukaszt egy olajhajót, iszik, és előbújnak a szexuális igényei. Egyébként vajon mennyit árthat a sebezhetetlen csodaférfinek a whisky? Mint látjuk elég sokat, mert olyan durva hallucinációja támad, mint a legtöbbeknek az LSD hatására sem, ugyanis kinyírja saját magát. Na ez a remekbe szabott jelenet is megér egy misét: nagyon átlátszó a dublőrök használata, értelmetlen az egész, és nem látványos egy csöppet se, összességében borzasztóan szánalmas. Ahogy a végén a tarkóját fojtogatja. Mamma Mia!

Na de a végére, még így sem lehettem felkészülve. Arról még nem írtam, mennyire valószínűtlenül naiv, idejétmúlt és gyerekes módon áll a számítógépekhez a történet. Hát... nagyon. És ez akkor még lehet, hogy elment, de mára már borzasztóan idegesítő. A fináléban pedig láthatjuk minden idők legrosszabb videojátékos jelenetét. Eddig azt hittem a Sohase mondd, hogy soha című nem hivatalos James Bond filmben van minden idők legrosszabb videojátékos jelenete, de nem. Itt van, mindenki szégyenére. A főgonosz rakétákkal lövi Supermant, amit egy régi pcjáték formájában "izgulhatunk" végig score pontokkal és game over feliratokkal. Én kérek elnézést! Aztán rádobnak bátor hősünkre egy fóliát, majd kryptonit sugárral bénítják meg az Acélembert, amit a fene se tudja, honnan szedtek, eddig ugyanis sima Kryptonitot se tudtak előállítani. Mindegy, a végén hirtelen a szuperszámítógép önálló életre kel, "robotizálja" a fasiszta hugocskát, ami vérbeli trash pillanat. Tulajdonképpen tökéletesen sikerült átmenni B kategóriába, annyira összefüggéstelenül következnek a meglepőbbnél meglepőbb, cikibbnél cikibb pillanatok.

"A művet Christopher Reeve emlékének ajánljuk. Nélküle sohasem hittük volna, hogy egy ember képes repülni."

Azt hiszem illene a Supermannel való hozzáállásommal kezdeni. Gyerekkorom nagy hősei közé tartozik, csakúgy, mint Batman vagy Zorro, vagy Pókember. A Superman számomra leginkább a '78-as filmet jelenti, bár néztem a negyvenes évekbeli rajzfilmsorozatot és a Lois és Clarkot is, bár ez utóbbi Teri Hatcheren kívül annyira nem jött be. Supermant azért szeretem, mert tud repülni, és én is úgy akarok repülni, mint ő. Szárnyak nélkül, pusztán az akaratommal a város felett. Néha sikerül is. Álmomban. Ami miatt el tudok vonatkoztatni a piros bugyitól és a gyerekes felfogástól, az a pátosz, ami Superman figuráját körül veszi az eredeti filmben. Nagyra törően, komolyan dolgozták fel '78-ban, az a pár Lex Luthoros poén pedig csak erősítette a képregényjelleget. És szerintem szórakoztató Luthor önelégültsége, Kevin Spacey sokkal unalmasabb figura az új feldolgozásban. Az első filmen is lehet mit kritizálni bőven, de összességében az egy nagyon jó, sőt legendás alkotás. Ma a képregénymozik korában pedig még jelentősebbnek tűnik.

A Superman 2-vel pedig jócskán akadnak gondok. Borzasztóan nehezen indul be a történet, egyszerűen semmi tempója nincs a filmnek. Mintha így próbálták volna meg Donner nagyszabású stílusát utánozni, de nagyon nem sikerült. Az első részhez hasonló poénok megmaradtak, de már egyszerűen hiányzik az a fennköltség, ami eddig megvolt. Inkább egy rajzfilmszerű vígjátéknak tűnik a 2, amiből jócskán kilóg a főhős lelki problémája és a romantikus szál. De ennél részletesebben belemegyek most a dolgokba: Zodék első jelenete nagyon gáz, elsősorban Marlon Brando hiánya miatt, másodsorban azért mert gyengébben mutatják be az első részben már látott perceket. A kisfiú a Niagaránál legendásan rossz jelenet, ahogy fél percig esik lefelé, mire Superman megmenti. Ahogy Clark "lebukik" az szintén vérciki. Közben nem csak Brando és a tempó hiánya tűnik fel, hanem a főszereplőként feltüntetett Gene Hackmané is, aki Donnert követően otthagyta a forgatást. Sokakat zavartak még a gagyi hangeffektek, nekem ennél sokkal fájóbb volt az a cselekményszál, amelyben Superman minden erejét feláldozza Loisért, aki se nem elég szép, se nem elég jófej ehhez. Ráadásul az sem teljesen világos, hogy minderre miért is volt szükség. A történet későbbi alakulása azonban kezd ígéretes lenni, ahogy Supermant életében először véresre verik, aztán ilyen állapotban kell szembesülnie apja legnagyobb ellenségeivel. Szóval ez egy jó erős pillanat, ki is lóg rendesen a film többi részéből. De nem baj, mert hopp 5 perc és Superman egyből visszakapja az erejét. Marlon Brando-t egyébként kénytelenek voltak pótolni Kal-el anyukájával, meg valami kopasz kriptoni csávóval, ami szintén nem jön ki túl jól, hisz mégis mit keresnének ők itt? A végső, nagyszabású ütközet mai szemmel nézve már nem tud igazán hatni ránk. Az utolsó előtti jelenetben pedig Superman úgy feledteti el Loissal a történteket, hogy megcsókolja. Semmit nem magyaráznak meg ezzel kapcsolatban, semmi előzménye nincs, csak egy értelmetlen baromság, ami lóg a levegőben. Sehol nincs szó Superman hipnotizáló csókképességéről. A legutolsó jelenet se túl szuper, ahogy Clark hozzá nem méltóan, pitiáner módon leckézteti meg azt a gyorséttermi tahót, aki korábban elverte.

És ha eddig csak rosszat írtam a Superman 2-ről, akkor vajon ez egy teljesen menthetetlen film? Szó sincs róla. Ugyanis Donner öröksége elég volt ahhoz, hogy még ezt a részt is sikerre vigye. Bár a főcímnél mást írtak ki, azért csak John Williams feledhetetlen muzsikája szól végig. Christopher Reeve pedig még mindig a leghitelesebb képregényfigura a vásznon, a trükkök is jónak számítottak akkoriban. És Superman hozzá illő ellenfelekkel küzdhetett, még ha nem is volt olyannyira monumentális az egész, mint amennyire lehetett volna.

Richard Donner 5 évvel ezelőtt elkészíthette a saját verzióját a Superman 2-re. A fenti idézet a film elejéről származik, illetve biztosan sokan voltak kíváncsiak az ő változatára. Azonban nem szabad elfelednünk, hogy a Superman 2 sohasem lett volna ilyen, mint a most látott Richard Donner's Cut. Ott van például Marlon Brando szerepeltetése. Ő nem azért maradt ki a második részből, és helyettesítették nagyon idióta módon, mert Lester olyan gyökér volt, hanem azért mert Brando elvárta, hogy minden film után, amelyben szerepel, fizessenek neki egymillió dollárt. Egy akkora sztárért, mint ő ez nem csoda. De Brando akkor is elvárta mindezt, ha összesen 5 percet töltött a vásznon. Még ezzel sem lett volna nagy baj, de a Superman 2-höz tartozó jeleneteit már felvették, és ő még így is elvárta volna a pénzt, sőt perelte a stúdiót. Szóval Brando mindenképp kimaradt volna, akárki is a rendező, pedig most végképp kiderült, hogy abszolút az ő személye adja meg a film tekintélyét. A producereknek nem volt igazuk; egy 50 milliós blockbusternél, ami 100 milliót hozott vissza, nem kellett volna sajnálniuk a pénzt Brando-tól. Ez az egyik dolog. A másik, hogy Richard Donner ezt a 2006-os fejével, plusz 26 évnyi tapasztalattal vágta össze, így semmiképp sem lehet pont olyan ez a verzió, mint amilyen akkor lett volna, pláne, hogy bizonyos jeleneteket le se tudott forgatni.

De nézzük milyen lett így a második rész. A legfontosabb, hogy visszakapta a méltóságát, a monumentális hangvételét Marlon Brando jelenlétének, a fényképezésnek és a zenének köszönhetően. Meg persze a hangeffekteket is megváltoztatták. Donner teljesen kihagyta az értelmetlen párizsi epizódot, helyette még szorosabbra fűzte a szálakat a két rész között. Így már gyakorlatilag méltó folytatásról beszélhetünk, sikerült továbbvinni azt a hangvételt, aminek Lester a közelébe sem került. Ami még nagyon fontos, hogy a jelenetek visszanyerték a tempójukat, a dinamikájukat, így nem válnak olyan unalmassá. Most pedig vesézzük ki tükörszerűen a kétféle változat hibáit! Az első rész jelenetét Zodék bebörtönzéséről újra láthatjuk. A Niagarás vízeséses rész sajnos bent maradt, azzal próbálták javítani, hogy Superman ezúttal kicsit gyorsabban repül. Clark lebukása most nem ciki, hanem Loishoz illően ügyes és csavaros. Ahogy vele kapcsolatban az is kiváló ötlet, amikor átrajzolja az újságban Supermant Clarkká. Hihetetlen egyébként, hogy a komolyabb hozzáállás és Marlon Brando jelenetei mennyi pluszt voltak képesek hozzáadni a filmhez. Így már drámaibb, sőt érthetőbb, átélhetőbb Superman dilemmája, ahogy az apjához beszél, sőt fellázad ellene. Majd amikor megalázzák, visszatér hozzá, és újból a segítségét kéri, az apa pedig megbocsájt és feláldozza magát. Ezzel egyfajta spirituális szintre emelkedik a Superman 2, ami nagyon jól áll neki, különösen, hogy archaikus figurákkal, meg egyértelmű bibliai motívumokkal dolgozik (itt tékozló fiú, de van szó az emberiség megmentőjének felelősségéről, és a boldogsághoz való jogról). Sokkal jobb ez így, mint a Lester's Cut-ban, ahol csak besétál egy gépbe. Itt válik egyértelművé, hogy apró dolgok, kis hangsúlyeltolódás milyen sokat jelent. A film többi része meg nagyjából ugyanaz, mint Lesteré csak kihagytak néhány apró geget; például a creative consultant, megannyi 007-es film írója, Tom Mankiewicz becsempészte ide is az Élni és halni hagyniból, illetve az Aranypisztolyos férfiből már jól ismert, és kellően meggyűlölt figurát, Pepper sherriffet. Ő szerencsére keveset szerepel, de Donner vágásában még annál is kevesebbet.

Akkor hát jó film lett így a Donner féle vágás? Hisz egy nagy monumentális történetté emelte a két részt, és Lester rengeteg hibáját kijavította. Hát nem egészen. Sokan kifogásolták például a próbafelvételeket, amiket én nem vettem észre. Ami viszont ennél nagyobb probléma, az a befejezés: Superman megint visszaforgatja a Földet, mintha mi sem történt volna. Nekem ez a megoldás már az első részben sem tetszett, annyira banális, naiv és gyerekes. Attól még nem fordul vissza az idő, csak a Föld, így nem lehet meg nem történtté tenni dolgokat, hisz fizikailag azok nem változtak meg. Az első részben még van valami funkciója is, hisz Loist kell megmenteni, de itt teljesen felesleges. Ráadásul most napokat forgat vissza, míg az első részben csak perceket. Remélem ti is érzitek a problémát, nem csak pusztán hülyeségről van szó, de teljesen lenyúlták az első rész befejezését! Hozzátartozik mindehhez az a háttérinfó, hogy eredetileg ide szánták ezt a részt, csak az első epizód forgatása közben meggondolták magukat, Donnernek pedig nem volt ideje jobbat kitalálni, mert kirúgták. Ez azonban még nem változtat a tényen, hogy most megint láthatjuk ugyanazt, sőt szerintem még maga a felvétel is ugyanaz, ami mérhetetlen gagyivá teszi az összhatást. A legnagyobb bajom mégis az, hogy erre igazából a világon semmi szükség nem volt, hisz egy tökéletes, romantikus befejezést kanyarítottak, amelyben Superman lerombolja a Magány Erődjét, ezzel lezárva a történetet, majd kénytelenek elválni Loistól, aki könnyes szemmel megígéri, hogy megtartja a nagy titkot. Szép vég lett volna, ehelyett funkciótlanul megkaptuk ugyanazt, mint már korábban. Donner ráadásként megfejeli nekünk mindezt azzal a logikátlansággal, hogy Superman ezután ugyanúgy visszamegy a gyorsétterembe, és ugyanolyan pitiáner módon megbünteti a tahót, mint az előző verzióban. Pedig nem is tett semmit a film logikája szerint, de flőeg nem kéne emlékezniük mindenre.

Összegzés: még így is inkább a Donner's Cutot nézem meg, ha legközelebb látni akarom a sorozatot. A film nagyrészt ugyanaz, csak különböző hozzáállással és különböző hangsúlyokkal mesélik el a történetet. A Lester's Cut egy rossz film, amikben fel lehet fedezni pozitívumokat, míg a Donner's Cut egy jó film, amit azért rendesen lehet kritizálni is.