Gyerekként egyértelműen, és 100%-ig ez volt a kedvenc epizódom a Trilógiából, örültem, hogy Luke már magabiztos Jediként tér vissza, lenyűgöztek az akciójelenetek, és nagyon szerettem az ewokokat. Korábban láttam a Jedit, mint a Birodalmat, így elsőre sok minden elég érthetetlen volt számomra, de ezeken viszonylag gyorsan túltettem magam.

A Jedi visszatér-t a Trilógia leggyengébb darabjának szokták tartani, és valóban érezhető rajta, hogy mikor ez a rész készült, Lucasék már kicsit kényelmesebben hátradőlhettek, a siker ugyanis garantált volt, így kevesebb bizonyítási vággyal, és ambícióval már nem üthetett akkorát a harmadik rész, mint az első, vagy a második. Viszont míg a legjobb folytatások listáját szűkösen ugyan, de fel tudnám állítani, addig a legjobb harmadik részeknél már nagyon nehéz dolgom lenne, de az biztos, hogy a Jedi végezne az első helyen. 

A Jedi visszatér-t most újranézve, a legnagyobb hátránya egyértelműen az, hogy a közepén kicsit leül a sztori, a Csillagok háborúja sodró lendületével, vagy A Birodalom visszavág izgalmaival és filozófiai mélységeivel egyszerűen nem tudja felvenni a versenyt. Az első fél óra Jabba palotájában még csodálatos: ismét rengeteg új lényt láthatunk, különösen a disznó őrök, az idegesítően röhögő patkányállat, és persze maga Jabba nagyon emlékezetesek. Jabba, ez az undorító, hatalmas, nyálkás kegyetlen meztelen csiga, lassú, vészjósló nevetésével hamar kultikus karakterévé vált a Star Wars univerzumnak, remek bizonyítéka Lucas kreatív zsenijének, mely még a harmadik részhez is tartogatott számunkra újdonságokat. Jabba legemlékezetesebb tette, hogy rabszolgává teszi Leia hercegnőt, ami már önmagában nagyon jól hangzik, és melyik kamasz tudná elfelejteni Carrie Fishert abban a hihetetlenül szexis, erotikus űrbikiniben? Szerintem generációk számára volt meghatározó élmény ilyen ruhában látni a hercegnőt, nem véletlen, hogy ez még egy Jóbarátok epizód témáját és címét is adta. A Jabba palotájában tett látogatás remekül felépített jelenetsor, fordulatos, izgalmas, eredeti és látványos. Luke csak késleltetve jelenik meg, végtelenül magabiztosan, amire azért még nem szolgált rá teljesen. Azt se feledjük el, hogy itt tudtuk meg, hogy egy fénykard lehet zöld is, és vissza lehet vele ütni a kilőtt lézersugarakat.

A Dagobah bolygón Yoda halála igen csak szomorú, viszont megismerünk egy új karaktert, az Uralkodót. Az Ian McDiarmid alakította gonosztevő felülmúlja minden várakozásunkat: fekete csuklyája mögé bújt, holtsápadt bőre, gonosz kacaja még csupán a felszín, valójában ördögien zseniális manipulátor, aki a háttérből irányítja előre kiszámított, sátáni terveit. Nagyságát pedig az érzékelteti a legjobban, hogy még Darth Vader is fél tőle. Új szereplők még a történetben a sokat kárhoztatott ewokok. Bevallom, én mindig imádtam ezeket a cuki kis macikat, még a külön tévéfilmjeiket is láttam. Ha az eddigi részeken a második világháború hatása volt érzékelhető, akkor nehéz lenne nem párhuzamot vonni a Vietnam és az Endori csata között, melyben a bennszülöttek egyszerű eszközökkel szétverik a betolakodó, hipermodernül felszerelt katonákat. Ettől még tény, hogy az ewokok egyértelműen jelzik a Star Wars elgagyisodását csakúgy, mint Chewbacca teljesen fölösleges Tarzan-ütvöltése.

A történet közepe, mint már említettem nem olyan izgalmas, hogy egy lapon lehessen említeni az előzményekkel, teljesen hiányzik például Han és Leia marakodása. A végére viszont nagyon beindulnak az események, három különböző szálon folynak az egymásra igencsak kiható akciójelenetek. Luke küzdelme az Uralkodóval feszült és drámai. Hatalmas erő rejlik abban a jelenetben, amikor nekiront Vadernek, amelyet John Williams felcsendülő kórusai még hangulatosabbá tesznek, szinte érezzük, ahogy apa és fia mindent eldöntő harcában megszűnik a gonosz Galaktikus Birodalom. A másik szál valami elképesztően látványos, amelyben Lando Calrissian csapatával megtámadja az új Halálcsillagot, miközben mindenfajta csillagrombolókkal és vadászgépekkel találja szemben magát. Ez tulajdonképpen egyfajta összegzése a Trilógia űrcsatáinak. Végignézve egészen elképesztőnek tűnik, hogy ’83-ban készült a film; ahogy a Millenium Falcon kimenekül a lángoló Halálcsillagból, az akkor is hatalmas jelenet, ha tudjuk, hogy az űrben valójában sosem lehet tűz. Ezek mellett az endori csata már igazából elbújhat, mind látvány, mind izgalom területén, bár kétségtelenül itt is akad 1-2 szép pillanat. Ezt az egymásra kiható, több szálon futó, feszült és izgalmas finálét George Lucas egyébként a Baljós árnyakban is kölcsönvette saját magától.

John Williams zenéje ezúttal nem szolgál annyi újdonsággal, mint A Birodalom visszavág esetében, javarészt a régi, jól bevált taktusokat alkalmazza kiválóan, de azért az új szerzemények között is akad néhány remek pillanat; Luke és Vader párharcát már említettem, de hasonlóan hangulatos és vérfagyasztó az Uralkodó háttérzenéje, és én még nagyon szeretem a lázadók támadásakor felcsendülő muzsikát is.

A sztorit végül sikerült méltóan lezárni: nagyon drámai az a jelenet, amelyben Vader nézi, ahogy Luke-ot kínozzák, majd feláldozza magát érte. Lucasnak sikerült elérnie, hogy a végén, a halálakor megsajnáljuk a Galaxis főgonoszát. Nem is emlékeztem, hogy a legvégső ünnepléskor az Endoron ilyen gagyi ewok zene szólt az eredeti verzióban. Nem vagyok a felújítások feltétlen híve, de ezt az egyet, valóban jó, hogy kicserélték a ’97-es felújításoknál. Egyébként érdekes volt ez a Special Edition: annak ellenére, hogy a Csillagok háborúját legtöbbször ebben a verzióban láttam, mégse tudtam soha igazán megszokni. Az ezredforduló végének digitális trükkjei borzasztóan kilógnak a film egészéből, elég ha csak az új Mos Eisley-ra, vagy az új Felhővárosra gondoltok. Megértem még azt a logikát is, hogy egy generáció csak tv-ben láthatta a Trilógiát, és nem lehet újra, teljesen ugyanazt a mozikba küldeni. Viszont a 2004-es dvd kiadásakor történt változtatások már elég nehezen megbocsájthatóak különösen, ha A Jedi visszatér végére gondolok. A nagy ünneplésben tök logikátlan módon jelenik meg Hayden Christensen, akinek az ég egy adta világon semmi keresnivalója sincs a régi filmekben. És mi értelme van mutatni a Naboo-t, Jar Jarral együtt a Jedi végén, amikor egyetlen árva percet sem szerepeltek. A '97-es felújításban még a Felhőváros, és Mos Eisley digitális változatait mutatták, arra se volt szükség, de annak legalább volt értelme. Ettől nem lesz egységesebb a két trilógia, ellenben nagyon gáz ez a fajta erőlködés Lucas-tól. 

A Jedi visszatér valamilyen oknál fogva feliratosan került a magyar mozikba, így évekig nem is készült hozzá egyetlen szinkron sem, egészen addig, míg a Guild Video a tékákba nem küldte mindhárom részt, és megrendelte a Jedi szinkronját is. A előző két rész magyarítása nem tartozik a magyar szinkrontörténet legjobb darabjai közé, nem is éri el az eredeti szintjét, de mindenképpen az akkori nagyon magas színvonalat reprezentálják. A Jedi visszatér szinkronja ezzel ellentétben egy borzasztó minőségű, szedett-vedett, dilettáns munka, a rendszerváltás utáni újkapitalizmus selejtterméke. Ennyire rosszul, ennyire kényelmetlenül még sosem éreztem magam A Jedi visszatér-t nézve, mint most. Meg is fogadtam, hogy soha többet nem nézem meg ilyen formában. Már az eleje sem sok jóval kecsegtet, amikor Bozai József bemondja: Réges-rég egy távoli galaxisban… ha eddig egyik szinkron sem így fordította, akkor miért nem lehet következetesnek maradni? Ezután szintén Bozai József olvassa fel a szöveget, akinek nagyon szeretem a hangját, de a fordítás olyan rossz, hogy alig értem miről beszél. A fordításra egyébként jellemző a magyartalanság, a starwarstalanság, az eredeti szinkronok és a sci-fi kifejezések ismeretének a teljes hiánya. A droidokat például végig androidoknak hívják, amit csak az emberszerű robotokra használ a sci-fi irodalom. Nagyon durva, és első hallásra feltűnő, hogy a kisebb, pár szavas szerepekre teljesen amatőröket választottak. Ahhoz hasonlítható az élmény, amikor a 9-es terv a világűrből szinkronját készítették, amihez behívták szinkronizálni a marketingasszisztenstől kezdve a fénymásolófiúig mindenkit. De amíg ez ott poén volt, addig ez itt hihetetlenül illúzióromboló. A főbb szerepekre természetesen nevesebb színészeket választottak. Mark Hammil jófiú karakteréhez azonban nem igazán illik Rékasi Károly keményebb hangfekvése. Harrison Ford szerencsére megmaradt Csernák János, Carrie Fisher tökéletes Bencze Ilonáját viszont lecserélték Tóth Augusztára, aki abszolút téves választás az erős nő szerepére, de legalább nem olyan irritáló, mint Faragó András C-3PO-ja, akinek minden egyes megszólalása után a falra tudtam volna mászni. A legdurvább mégis Obi-Wan Kenobi hangja, Bálint György, aki a hatalmas jedi mestert egy vén buzivá fokozza le. Gyakorlatilag elviselhetetlen, még szerencse, hogy keveset szerepel. Ezek után nagyon meglepő, hogy néhány karaktert mégis mennyire jól sikerült eltalálniuk a készítőknek. Darth Vader legjobb magyar hangja, az itt először őt szinkronizáló Kránitz Lajos (később a felújított változatokban is ő a sötét nagyúr). Persze nem olyan jó, mint ez eredeti, de kellően gonosz, gépies, és elegáns. Az Uralkodó hangja Gruber Hugó, aki az előzmény trilógiában is ugyanezt a szerepet hozza. Szerintem sokkal jobb, sokkal félelmetesebb, és hüllőszerűbb, mint Reviczky Gábor később az újraszinkronizáláskor. Lando Calrissian is itt kapta meg az ideális magyar hangot, Sörös Sándort. Nekem semmi bajom Gesztesivel sem, de tény, hogy kicsit túlhasznált szinkronszínész.

A Jedi visszatér a filmtörténelem talán legnagyobb hatású filmje illetve minden idők egyik legjobb folytatása után készült, amiket valószínűleg lehetetlen lett volna felülmúlni. Valóban ez a legkevésbé erős darab a három rész közül, és bár vannak hibái, mégis a rengeteg új ötletnek, új lénynek és a drámai végkifejletnek hála abszolút méltó lezárása a Trilógiának.

(A VHS borítóképek a http://www.starwarsklub.hu/-ról származnak, nagy köszönet értük!)

 A Trilógia darabjai közül ezt láttam a legutoljára, jóval később, mint a másik két részt, és ez tetszett akkoriban a legkevésbé. Az okok teljesen nyilvánvalóak: számomra már minden poént lelőtt addigra A Jedi visszatér (hogy kicsoda Yoda, hogy Vader Luke apja, hogy Han és Leia egymásba szeret) a nagy ívű történet végkifejletét is láttam már, ráadásul ez a rész a legsötétebb, legpesszimistább mind közül, és még csak rendes befejezése sincs. Valószínűleg mindmáig ezt a részt láttam a legkevesebbszer.

 

A történetet sikerült elmélyíteni, aminek köszönhetően a Birodalom sokkal izgalmasabbá válik, mint a Csillagok háborúja, sokkal inkább úgy érezzük, hogy tétje van az eseményeknek. Luke az elején majdnem megfagy, Han és Leia menekülése reménytelennek tűnik Vader elől, aki sokkal kegyetlenebb, mint eddig valaha. Majd Hant kérdések nélkül megkínozzák, és lefagyasztják, Luke-nak pedig levágják a kezét. A fináléban pedig fény derül a szörnyű titokra: Darth Vader Luke apja. Így kiteljesedik a drámai vonal, illetve még azt is elnézzük az alkotóknak, hogy ezúttal elmarad a monumentális űrcsata.

Yodának hála az Erőről is ebben a részben tudunk meg messze a legtöbbet, igazi filozófiai igényű, azóta ezer helyen idézett bölcsesség van a filmben, amit a mi világunkra is alkalmazhatunk. Yodáról érdemes többet is szólni, hiszen a személyében Lucas egy újabb kultikus figurát adott a filmtörténetnek, aki nélkül ma már el sem tudjuk képzelni ezt a világot. A külseje egészen egyedi, annyira élethűre sikeredett, hogy miközben nézzük a filmet egy percre sem jut eszünkbe, hogy valójában egy bábot látunk, és nem egy igazi élő lényt. Elsőre nem ilyennek képzelnénk el egy bölcs Jedi mestert, hanem egy másik Kenobi szerű figurára gondolnánk, de éppen ez a kicsi, furcsa manó tudja nekünk megmutatni az Erő valódi természetét. A film egyik legjobb jelenete, amikor az akaratával kiemeli a mocsárból Luke hajóját.

Nem csak bölcsességből akad még több A Birodalom visszavágban, hanem elkezd szövődni egy szerelmi szál is, de nem ám az ócska, nyálas fajtából. A Han és Leia közti szerelemre csak az akciók közötti rövid szünetekben jut némi idő, akkor viszont egyértelműen a ’40-es-’50-es évek Hollywoodi noir-jainak, és komédiáinak világát idéző, végtelenül szellemes, csipkelődős párbeszédek kerülnek előtérbe. Nem véletlenül, ugyanis Lucas – többek között - az akkori stúdiórendszert egyik nagy öregjét Leigh Brackettet kérte fel a forgatókönyv megírására, aki sajnos még a bemutató előtt elhalálozott, de a keze nyoma nagyon is érezhető a végeredményen. Szerencsére Solo karakterét nem változtatták meg alapjaiban az előző rész végén tett pálfordulása ellenére sem, sőt egy kicsit még viccesebbé, és pimaszabbá tették a hercegnővel szemben. Legendás a lefagyasztás előtti jelenetben egymáshoz intézett szerelmi vallomásuk, amely minden egyes újranézéskor mosolyt csal az arcomra. A többi régi szereplő is megmaradt olyannak, amilyen kezdetben volt, pedig ez nagy veszély szokott lenni folytatásoknál. Leia továbbra is egy erős nő, egyedül Luke az, aki fejlődött valamennyit, és már nem olyan naiv, álmodozó fiatal, mint az első részben, de azért még itt is sokszor hibázik. C-3PO-t kicsit háttérbe szorították ezúttal, de így is jutnak neki humoros megnyilvánulások.

Az új szereplők közül Yodát említettem, viszont újdonságnak hathat ebben az univerzumban Lando Calrissian karaktere. Nemcsak azért mert ő a Star Wars első fekete hőse, hanem mert egy összetett jellem került a sorozatba, aki a saját érdekeit nézi, aki hibázik, és aki nem szereti, ha szórakoznak vele. Elárulja hőseinket, mégis rokonszenves marad számunkra, és végeredményben segít helyrehozni a dolgokat. Lando-nál jóval többször emlegetik Boba Fettet, a fejvadászt, aki számomra érthetetlen oknál fogva valamiért kultkarakterré vált az idők folyamán, olyannyira, hogy az új trilógiában már egy külön szálat építettek rá. Ebben a részben egy arctalan fejvadász, aki vissza akarja vinni Han Soló-t Jabbának, de ezenkívül semmi sem derül ki róla, A Jedi visszatér elején pedig rém szánalmasan elhalálozik. 

A Birodalom visszavág 1982 január 28-án került a magyar mozikba, a Csillagok háborújával ellentétben ezúttal szinkronosan, így a legelső magyar Star Wars szinkron A Birodalom visszavág-hoz készült. Az eredeti moziváltozatot később 1995-ben lecserélték az egységes hatás kedvéért, de addig csak ezzel a szinkronnal lehetett kölcsönözni a filmet. Mai füllel meghallgatva biztos vagyok benne, hogy mindenkinek nagyon érdekes élmény lesz, ismét jobb-rosszabb színészválasztásokkal. Luke számára itt rögtön elsőre sikerült megtalálni a tökéletes magyar hangot, Szatmári Györgyöt, aki alapból feldobja Hamilton kissé unalmas játékát, ad neki egyfajta mesebeli mellékízt, ami nagyon illik az űrfantasy főhőséhez. Számomra rejtély, hogy miért nem kérték fel többet erre a feladatra, ha ennyire kiválóan passzolt a szerephez. Darth Vader magyar hangja Nagy Attila lett, aki alapvetően teljesen más szerepfelfogásban játszotta el a gonosz nagyúr figuráját, mint bárki más. Az ő értelmezésében Vader egy érzelmek nélküli, kegyetlen gép, és Nagy Attila ehhez méltóan egyetlen hangszínnel, jéghidegen tálalja nekünk a figurát, ami tényleg egy kicsit félelmetessé teszi, de nekem bántóan hiányzik az eredeti gonoszsága, és hangsúlyos eleganciája. Carrie Fisher már most is Bencze Ilona, akárcsak a Csillagok háborújában, Anthony Danielsnek pedig szintúgy kiváló Szatmári István. Harrison Ford magyarul még nem Csernák János, ami itthoni fülnek kissé szokatlan lehet, de Téri Sándor sem rossz a szerepben, egyszerűen csak nem szoktuk meg. Ugyanez igaz Bács Ferencre, aki Alec Guinessként bizonyít. Ha már választani lehet, akkor inkább Szabó Ottó, de valószínűleg csak a szokás hatalma mondatja ezt velem. Az igazán furcsa viszont a történet nagy ászának, Yodának a hangja, aki nem más, mint Tyl Attila. Nagy Attilához hasonlóan ő is egészen egyedien látta a figurát, nem a bölcs mestert domborította ki benne, hanem az idős kis manót. Ennek megfelelően nagyon vékony hangon, helyenként nyögdösve játssza el a szerepet, mégis van benne egyfajta méltóság, és persze különlegesség, hisz Yodát később soha sem hallhattuk ilyennek. Miatta mindenképpen külön élmény a szinkron, melynek szövegét Schéry András írta, tulajdonképpen megalkotva ezzel a Star Wars magyar nyelvezetét.

 

A Birodalom visszavág minden idők egyik legjobb folytatása, bár ekkora bizonyítási vággyal, ennyi ambícióval, ennyi új és kreatív ötlettel próbáltak volna meg folytatni minden kiváló filmet. Általában örülhetünk, ha megkapjuk az előző rész korrekt remake-jét, itt pedig mindenre rátettek egy lapáttal, a látványtól kezdve a karaktereken át, az izgalmakig, mindamellett elmélyítették az egész világukat, még mitikusabbá téve ezt a sajátos filmuniverzumot. Ez javarészt Lucas akaraterejének, és alkotói fantáziájának köszönhető, ugyanis ne legyenek illúzióink; valójában a folytatások mögött is ő állt, Irvin Kershner nem volt több mint egy bábrendező a kezében. (Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Soha se mondd, hogy soha című förmedvény, amely egyértelműen minden idők legrosszabb Bond filmje, és szintén Kershner rendezte.) És bár A Birodalom visszavág sok tekintetben übereli a Csillagok háborúját, azért van, ami nem változik: az én szívemhez még mindig az első rész áll legközelebb.

(A VHS borítóképek a http://www.starwarsklub.hu/-ról származnak, nagy köszönet értük!)

Annak idején ezt is német nyelven láttam először valamelyik kereskedelmi adón, reklámokkal jócskán megszakítva. Akkor még nem nyűgözött le annyira, mint amikor magyarul láthattam videokazettán. Aztán kiderült, hogy létezik egy folytatása, amiben kiderül, hogy Darth Vader Luke apja, és Chewbacca meghal. Egyiket se hittem el, és a pletyka Chewie haláláról azóta sem tudom honnan származhatott. Végül úgy alakult, hogy A Jedi visszatér-t láttam előbb, és tökéletesen értetlenül álltam a fordulatok mögött, de azért nagyon tetszettek az ewokok, Jabba, meg a drámai befejezés.

Később az 1997-es nagy Star Wars láz idején, mikor George Lucas mozikba küldte a felújított változatokat (azóta persze kiderült, hogy ez csak bemelegítés az új filmekhez) már igazi rajongónak számítottam, volt Chewbacca, Darth Vader, Luke Skywalker, Han Solo figurám, ez utóbbi kettő ráadásul két különböző változatban, bár a droidokkal, vagy Leiával jobban jártam volna. Megvolt még a könyvek regényváltozata, sőt még matricásfüzetem is, így utólag egyértelmű, hogy mekkora reklámhadjáratot indítottak, aminek 8 évesen a tökéletes fogyasztója voltam. Nekünk otthon csak a Csillagok háborúja volt meg videokazettán, mert a szüleim egyik barátja véletlenül a szinkronos helyett a szélesvásznú, feliratos verziót vette meg, így hát nekem adta. Én szerencsére tudtam, és szerettem is olvasni, így az első részt milliószor megnéztem eredeti nyelven. Másképp azóta sem szeretem, meggyőződésem, hogy igazán jó szinkron, soha egyik Star Warshoz sem készült a trilógiából. Elmondható tehát, hogy gyerekkoromhoz szervesen hozzájárult a Csillagok háborúja (különösen ez az első rész), mondhatni elválaszthatatlan része, betéve tudom az első perctől az utolsóig.

A 2004-es felújított dvd-k óta nem néztem meg a Trilógiát (köztudomású ugyanis, hogy csak egy Trilógia van, és csak egy visszatérés, az pedig nem a királyé, hanem a Jedié), akkor hihetetlenül tetszett a dvd menüje, a gyönyörű képminőség, és a szinkron hiánya miatt sem rinyáltam, mint oly sokan, hisz számomra mindig is egyértelmű volt, hogy ezt bizony eredeti nyelven kell élvezni. Viszont az újabb felújításokat feleslegesnek találtam, sőt zavarónak, leginkább azt, ami a Jedi végén történt; kiábrándító volt Hayden Christensent, és Jar Jar-t viszontlátni ebben az alkotásban.

És hogy milyen ma a film az eredeti állapotában, mindenféle felújítástól mentesen?

Zseniális. Még mindig. Csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, még úgy is, ha a hatalmas sikerről, és a kulturális hatásokról egyetlen szót sem ejtek. Rögtön az első felirat ad egyfajta különleges, mitikus alaphangulatot ennek az űrmesének, ami igazán csak rá jellemző. Aztán megszólal John Williams örökérvényű, felejthetetlen, közismert zenéje. Meggyőződésem, hogy enélkül a zene nélkül sosem vált volna akkora sikerré, pláne nem kultusszá a Csillagok háborúja. Nemcsak aláfesti a jeleneteket, bár az akcióknál erre is tökéletes, hanem egy olyan mélységét fejezi ki a történetnek, ami egyébként nem is lenne érzékelhető, gondolok itt például Luke és a naplemente legendás jelenetére. Lucas rengeteg nagyszerű ötlete közül az egyik legjobb az volt, hogy klasszikus hangzást szeretett volna a filmjének, nem pedig az akkoriban divatos zenei irányzatokat próbálta követni. Ennek eredményeképpen lett a Csillagok háborúja igazán kortalan alkotás, nem pedig a számtalan felújítás következtében.

A siker záloga sokak szerint a még sosem látott trükköknek volt köszönhető. És valóban már az első jelenet lenyűgöző mind a mai napig, ahogyan az a hatalmas csillagromboló hosszasan végigúszik a képen. Az ILM technikusai ilyen szempontból forradalmárok, igazi úttörők voltak, a Csillagok háborúját megelőzően nem lehet olyan filmet mondani, amiben ennyire jó trükköket láthattunk volna. Az űrhajók aprólékosan kidolgozott makettek, amitől valóságosabbnak hatnak, sok mai számítógéppel készült „csodánál”. Kiskoromban én 100%-ig meg voltam győződve róla, hogy a filmesek kimentek az űrbe forgatni, és ezek a jelenetek mind ott készültek. A végső, nagy csata a Halálcsillag felrobbantása egyszerre látványos és izgalmas, monumentális lezárása a történetnek. Amit mindig is imádtam a Csillagok háborújában, azok a hangeffektek: sorolhatnám reggeltől estig, a lézerpuska lövésétől, a fénykard hangján keresztül, Chewbacca üvöltésén át Darth Vader szuszogásáig, nekem mégis az örök kedvencem a birodalmi vadászgépek üvöltésszerű elsuhanása marad. Ma már nem tudjuk elképzelni, mennyire újszerűek voltak akkoriban ezek a trükk felvételek, de szerencsére nem váltak porossá, vagy gagyivá, épp ellenkezőleg: tökéletes egyensúlyban volt még a trükkök és a történet egymással.

Maga a sztori archetípusokból építkezik, egy archetipikus történetre, nem véletlen a sok párhuzam A Gyűrűk Urával. A szegény fiú a bölcs mesterrel útnak indul, hogy megmentse a hercegnőt a gonosz karmai közül, mely során humoros és vagány segítőtársakra akad. Ez a nem túl eredeti, de örökké működőképes alaptörténet. Mark Hamill kissé halovány Luke-ként, nem igazán tudja kifejezni az érzelmeit, még akkor se, amikor szükség lenne rá. Nem érezzük benne sem az eljövendő nagy harcost, sem az ügyes pilótát. Carrie Fisher már egy fokkal jobb az akaratos, nagyszájú Leia szerepében, de nála azért sokkal vonzóbb színésznőt is választhattak volna. Alec Guiness ellenben tökéletes az Erő idős mesterének szerepében, finom visszafogottsággal, nagyfokú méltósággal és a kellő komolysággal alakítja a karaktert. Halála a filmtörténet legemlékezetesebb haláljelenetei közé tartozik. Az a mosoly, ami megjelenik az arcán, John Williams gyönyörű zenei aláfestésével valami felejthetlen.

Harrison Ford szintén kiváló ebben a „humphreybogartos”, cinikusnak tűnő, aranyszívű zsivány szerepkörben. Figurájára nagy szükség van a sztoriban, hogy egy kicsit eltávolodjunk néha a naiv alapoktól, egy ilyen beszólogatós, vagány irányba. Ford pedig végtelenül sármos és csibészes Han Solo-ként, üde színfoltja a filmnek. Gyerekként egyébként nagyon nem kedveltem őt, mert elhittem neki, hogy „csak a pénz érdekli”, és mert folyton morgott. De azt a jelenetet már akkor is nagyon bírtam, amikor Greedo lelövése után odahajít egy érmét a csaposnak, majd lazán odaveti, hogy: „A takarítóknak”. Kétségtelenül a filmtörténet egyik legmenőbb jelenete. És ha már Greedo lelövésénél tartunk, maradjunk annyiban, hogy Han Solo lőtt először, és egyedül. Han Solo nem az a típus, aki lehetőséget ad arra, hogy lelőjék, aki hagyja, hogy provokálják, hanem olyan, aki megelőzi a bajt, és ő lő először, ha arról van szó. Ráadásul hihetetlen gagyin néz ki a felújított változatokban, ahogy „elhajol” a lézer elől.

Nem lehet még elmenni természetesen Darth Vader mellett sem, aki szintén bemasírozott a filmtörténetbe, mint minden idők egyik legemlékezetesebb gonosztevője. A tetőtől talpig fekete ruha, a félelmetesen egyedi sisak, a lobogó köpeny, az örökös szuszogás és a fémes szerkezetek kiismerhetetlenül titokzatossá teszik, mégis örökre beleég a memóriánkba. Ehhez hozzájárul még az eredeti változatban James Earl Jones hangja, amiből sugárzott az embertelen gonoszság, párosulva egyfajta eleganciával, és mégis gépiesnek tűnt az egész. Ezt a bravúrt igazán egyetlen szinkronszínész sem tudta itthon megközelíteni, bár kétségkívül nagyon magasra tette Jones a mércét. Vader legemlékezetesebb jelenetei közé tartozik mindjárt a megjelenése, de említhető még az SS tisztekre hajazó Birodalmi tisztek egyikének megfenyítése is. Érdekes egyébként, hogy ’70-es években még mennyire benne volt a köztudatban a második világháború: ebben az űrmesében ez nemcsak a Birodalmon érződik, de a fegyverek külsején ugyanúgy, mint a csatajeleneteken, amelyeket Lucas második világháborús felvételekről mintázott.

Közhelyszámba megy, de a siker fontos összetevője volt az is, hogy Lucas egy teljesen új, saját világot teremtett, csak rá jellemző figurákkal (gondolok itt például Mos Eisley-ra!), és szabályrendszerekkel. Nagyon kreatív ötletek mentén, fantasztikus díszletek között folyik a cselekmény, a nézők egyik ámulatból a másikba esnek, mindennek pedig a legnagyobb érdeme, hogy az elszállt mesevilág a film után is bennünk marad egyfajta valóságérzetként. Tegye fel a kezét, aki nem próbálta még az Erő segítségével megmozdítani a tévé távirányítóját!

Senki?

Köszönöm!

A történet az eltelt majdnem 35 év ellenére is nagyon mozgalmas és pörgős, tele fordulatokkal, és izgalmakkal. Emlékszem, hogy régebben, mikor már nagyon sokadszorra láttam a filmet, kifejezetten untam 3PO és R2 bóklászását a sivatagban, amíg nem találkoznak Obi-Wannal. Ráadásul 3PO kifejezetten idegesítő volt számomra, ahogy egyfolytában hülyeségeket beszélt, és vénasszonyosan kárálta a másik droidot. Mára ez az ellenszenv teljesen elmúlt, egy jópofa, humoros mellékszereplőt a helyén kell kezelni, gyermekkorban pedig még túl komolyan vettem őt.

A befejezés pedig csodálatosan teszi fel a pontot az i-re. A hiperlátványos űrcsata, és a nagy izgalmak után, John Williams fantasztikusan ünnepélyes zenéjére kitüntetik hőseinket, akik nem bírják ki mosolygás nélkül a ceremóniát, természetesen Han Solo sem hazudtolja meg önmagát.

Persze, azért ne menjünk el szó nélkül a gagyiságok mellett sem: „Droidok lehettek” mutatja fel a kör alakú valamicsodát az egyik rohamosztagos. Az mi? És milyen része a droidnak? Honnan esett le? És ebből miért 100%, hogy droidok lehettek? Vagy ott van a hulladékzúzóban játszódó jelenet azzal a szörnnyel, aki a bokáig érő(!) vízben képes eltüntetni Luke-ot. De ide sorolható még a fénykardpárbaj is, Vader és Obi Van között; ősellenségek monumentális összecsapása helyett, inkább mintha két nyugdíjas lassú, barátságos küzdelme folyna, akik inkább beszélgetnek, semmint vívnak. Viszont tény, hogy ilyen jellegű hiba sokkal több kéne, hogy előforduljon egy ennyire régi filmnél. A kedvenc bakim a filmben egyértelműen az, amikor szegény rohamosztagos beveri a fejét. Az angol változatokban ennek még hangja is van, amin igazán jókat szoktam kacarászni.

Most az eredeti ősváltozathoz volt szerencsém, ráadásul az első magyar szinkronnal, amit 1984-ben készítettek a Pannónia Filmstúdióban a Magyar Televízió megbízásából. Mivel ez így már önmagában egy érdekes, kultúrtörténeti dolog, ezért mindenképpen érdemes pár szót szólnom róla. Darth Vader hangját Kristóf Tibor kölcsönözte ebben a verzióban, aki alapvetően tökéletesen lenne az ilyen jellegű szerepekre, nem véltetlen, hogy később ő lett a Tini Nindzsából Zúzó magyar megszólaltatója. Mégis elmarad James Earl Jones-tól, ugyanis hiányzik belőle az a mélyről jövő gonoszság, ami a karaktert jellemzi. Később a ’95-ös videokiadásban a három rész alatt végig Hollósi Frigyes vette át a szerepet, aki pont ezt a fajta gonoszságot reprezentálta kiválóan, de ő meg az eleganciának volt híján. Luke Skywalker Kassai Károly hangján szólal meg, akit leginkább Bruce Lee és Jackie Chan filmekből ismerhetünk, és így nagyon furcsa választásnak tűnhet, de annyira nem vészes, bár nem is a legjobb. Később Stohl András már sokkal ütősebb választásnak bizonyult, de tény, hogy az amúgy több mint kiváló szinkronszínész sem volt épp az igazi. Ellenben Csernák János, aki később Harrison Ford állandó magyar megszemélyesítőjévé avanzsált, talán itt a legkiválóbb Han Solo-ként, ugyanis ekkor még az ő hangja is olyan fiatal, mint maga a karakter. Szabó Ottót szintén megtartották a későbbiekben Obi-Wan Kenobinak, nem véletlenül, szintén ideális választás, legalább annyira jó, mint Alec Guinnes saját maga. A legjobb azonban mind közül Greedo hangja, Szokol Péter, akit teljesen egyedi hangeffekttel támogattak meg, szerény véleményem szerint jobb, mint az eredeti, vagy bármelyik későbbi magyar változat. Szatmári István szintén remek C-3PO-ként,  R2-D2 pedig még mindig a legdurvább arc, akinek minden egyes szavát ki kell sípolni. Schéry András írta a kiváló magyar szöveget, amin később se sokat változtattak, de vannak benne olyan érdekes tipikusan a régi ’80-as évekre jellemző szófordulatok, főleg Han Solo-tól, amiket ma már nem is tudom, mit jelentenek. Például Han ezt kérdezi Luke-tól: „Hol szedted össze ezt a vén salabaktert?” Természetesen hibák szintúgy előfordulnak a régi szinkronban, bármennyire is az aranykor közepén készült, például a végső csatánál Kristóf Tibor pont a lövés előtt kérdezi meg, hogy „mi volt ez?”. Érdekesség, hogy Magyarországon 1984 karácsonyán vetítették le a filmet, ami valószínűleg nézőcsúcsokat dönthetett, és aki csak tehette, felvette videóra. Később a Guild Video tette kölcsönözhetővé ezzel a szinkronnal a Csillagok háborúját, de szerintem az emberek többségének ma már az egységes ’95-ös, vagy a nagyon hasonló ’97-es változat csenghet ismerősebben.

Mostanában közismerten elterjedt az a megállapítás, hogy George Lucas rossz rendező. Mert hát egyedül a Csillagok háborúját csinálta, meg a sokkal gyengébb, új trilógiát. Lucas a ’70-es éveket megújító hollywoodi fenegyerekek közé tartozott. Ez egy olyan társaság volt, ahova olyan gyenge, filmtörténeti szempontból teljesen jelentéktelen alkotók tartoztak, mint Steven Spielberg, Martin Scorsese, vagy éppen Francis Ford Coppola, akik együttesen, alapjaiban változtatták meg a filmgyártást az egész világon. Munkáik közül egyértelműen és messze a Csillagok háborúja a legjelentősebb, a legnagyobb hatású darab. A ’80-as évektől kezdve az alkotók egyre inkább a fiatalabb, a tinédzserkorosztályt igyekeztek megszólítani az igazán nagysikerű darabjaikkal, amelyek egyre látványosabb és látványosabb trükköket kínáltak. Manapság még mindig ezt a tendenciát figyelhetjük meg, így közvetve a Csillagok háborúját tehetjük a felelőssé a mai blockbusterek miatt. Lucas pedig kicsit úgy járt, mint Coppola A keresztapával; elsőre sikerült minden szempontból – bár emberfeletti erőfeszítésekkel, és hatalmas szerencsével – tökéleteset alkotnia, amit esélye sem lehetett megismételni. A különbség csupán annyi, hogy Coppola készített még 1-2 elég jó filmet (Apokalipszis most, Dracula), míg Lucas inkább visszavonult. Ha nem ekkora siker a Star Wars, elképzelhető, hogy nagyszerű filmeket láthattunk volna még Lucastól, de ezt már sose tudjuk meg. Mindenesetre egyetlen „nemstarwars” filmje az American Graffiti egy a maga nemében tökéletes, fiatalos, humoros, nosztalgikus, nagyon kellemes kis mozi, remek zenékkel. A Csillagok háborúja univerzumot pedig egymaga találta ki, és rendezte meg minden idők egyik legnagyobb hatású, legsikeresebb filmjét. Ilyet pedig csak gyenge rendezők tudnak, összehozni, igazi zsenik sosem. És akkor most tegyük félre azt, hogy Lucas azóta átállt a sötét oldalra, és épp azzá vált, ami ellen fiatalon még olyan vehemensen harcolt.

A Csillagok háborúja eredeti változatát nézve, én hálás vagyok neki kiskorom nagy élményeiért, és hogy ilyenkor nosztalgiából visszanézhetem a már rengetegszer látott alkotást, így visszatérve gyermekkorom réges-régi, messzi-messzi galaxisába…

(A VHS borítók és a Chewbacca figura a http://www.starwarsklub.hu/-ról származnak, nagy köszönet értük!)

Olyan 5-6 éves lehettem, amikor először láttam a Conan-t. Éjfél előtt kezdődött a Pro Sieben adásán, reklámokkal együtt körülbelül hajnal 2-ig tartott, de hát ez nekem már akkor sem jelentett problémát, ahogy az sem, hogy németül beszéltek, én meg egy szót nem értettem belőle, ugyanis a filmnek finoman szólva sem a dialógusok adják az erejét. Nagyon nagy hatással volt rám a Conan, néhány rokonom ki is akadt, amikor Thulsa Doom lefejezését rajzoltam meg, nem spórolva a piros zsírkrétával. Jópár évvel később, amikor az rtl klubon leadták, nagyot csalódtam: nem elég, hogy barbár módon kivágták az összes brutálisabb jelenetet, ráadásul a szinkron is pocsék volt. És végre értettem mit beszélnek, de valahogy mindig több jelentőséget sejtettem a német szavak mögött, mint amennyi valójában rejlett. Aztán a Conan mégis a legelső dvd-im között volt, jól emlékszem, hogy pontosan 7 ezer forintot fizettem érte, de úgy éreztem, maximálisan megérte. Végre tökéletes képminőségben láthattam, szélesvásznúan, és eredeti hanggal. Akkor betonozta be örök helyét a kedvenceim listáján. Furcsa, mert a Conan, a barbárról alapvetően azt feltételezi mindenki, hogy egy gagyi B-film: egyszer egy haverommal megnézettem, aki nagyon kételkedő volt, nem igazán tudta komolyan venni, egészen addig a pillanatig, amíg főhősünk anyját egy laza kézmozdulattal le nem fejezték. Ez megadta az alaphangot és a kellő drámaiságot a film további részéhez.  

A jelenetekben, illetve a jelenetek megvágásában ugyanez a dinamika érhető tetten. A stáblista alatt egy kard elkészítését láthatjuk, aminek még sok szerepe lesz a történetben, az apa monológja („Nem bízhatsz sem emberben, sem állatban, sem asszonyban, csak ebben bízhatsz”) szintén remek. Egyébként nem tudjátok képzelni, mennyire keveset beszélnek a játékidő során, és hogy mennyire nincs is erre szükség. A csodálatosan szép operatőri munka, a remek megvilágításokkal, tájképekkel, a fantasztikus zenével tökéletesen elmesélik számunkra a történetet, felesleges szavak nélkül is. Rögtön a történet elején egy brutálisan izgalmas csatajelenetben találhatjuk magunkat, amiben könnyen magával ragadja az embert a szenvedély. Minden bizonnyal a kor legjobb harci jeleneteit láthatjuk a Conan, a barbárban, ami természetesen még nincsenek telenyomva trükkökkel, hanem igazi test-test elleni küzdelmet láthatunk a mai filmekhez képest hosszú snittekben, remek ötletekkel, és nagyon-nagyon erőszakosan: van itt minden a belek kifordulásától, a csonkoláson át, a spriccelő vérig és a levágott fejekig. A mozi vége felé még a kamerába is belefröccsen egy kis vér, de ezek igazából mind csak úgy mellékesen megtörténnek, nem csinálnak nagy ügyet belőle, nem élvezkednek az erőszak ábrázolásában, nem próbálják meg nevetségessé tenni, az majd csak a későbbi évtizedekben fordult elő.

A történet maga egyébként borzasztóan egyszerű: véletlen sem találunk sehol sem egy csavart, vagy egy fordulatot, minden halad szépen előre a maga mentén. Az epikus igénynek megfelelően nem pörög veszettül a cselekmény, hanem nyugodtan van időnk elmerülni Conan világában. Ezt a világot pedig szavak nélkül is úgy mutatja be, hogy minden magától értetődő, és nem kell feltennünk kérdéseket. Ugyanis ahhoz képest, hogy alapvetően fantasy-t láthatunk az alkotók szerencsére a trükkök terén visszafogták magukat, és csak addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért, nem úgy mint a szintén ebben az időben készült Titánok harcában. A legnagyobb trükk a Conan-ben egy óriáskígyó, ami tényleg egy csöppet gagyinak tűnik, de szerencsére a vágással, meg a beállításokkal igyekeztek a lehető legjobban megoldani a jelenetet. És bár a főgonosz egy mágus, mégis csínján bántak a varázslásokkal, illetve a mágiával, ez inkább csak némi egzotikus mellékízként jelenik meg a Conanben, ami jelentősen hozzájárul a filmélményhez. Ugyanígy a történet eleje fele található egy meglepő horrorjelenet is, amelyben a gyönyörű boszorkány szex közben vérszomjas fenevaddá változik. Ez a rész egyébként a mai napig hátborzongató és hatásos, pláne ha az embernek volt már dolga olyan vadmacskákkal, akik igazán képesek bevadulni szex közben. Nagy előnye a Conannek, hogy mindezek mellett a mai fantasyktól eltérően nem veszi magát túl komolyan, hanem némi humorra is jutott idő, bár ezeknek általában állatok látják a kárát: elég csak a főhős kutyaszőr kabátjára gondolni, vagy a leütött tevére, esetleg a felrúgott patkányra. Nem hiányoznak az ütős szövegek sem, mert ritkán beszélnek, de amikor igen, az általában találó.

Bár érdekes, hogy Schwarzi hallgatagsága miatt a legtöbb szereplő gyakorlatilag kénytelen monológokban beszélni, és még mindig így járunk a legjobban. Jó öreg kormányzónk ugyan már ekkor is kellő tekintéllyel és kisugárzással rendelkezett a vásznon, ráadásul abszolút ereje teljében láthatjuk, hihetetlenül kidolgozott testfelépítéssel, viszont a színészkedés még egyáltalán nem ment neki. Ha beszélni, az valami katasztrófa, de úgy tűnik egyre jobban belejött a dologba. Szerencsére legelőször a játékidő 23. percében szólal meg, és később sem viszi túlzásba, a végére mégis jut neki egy elég hatásos monológ. Amikor a tengerparton gyakorolja a kardfogatást, az pedig már a ’80-as évek egyik örökké emblematikus pillanata marad. Itt és sok helyütt a testépítő múltja is érezhető elég rendesen, gyakorlatilag végigpózolja az egész filmet.

A főhősnőt, Valériát Sandahl Bergman játssza, aki nekem nem igazán a szépségideálom, mégis kiváló a szerepre. Nagyon atletikus színésznőről beszélünk, így a harcjelenetekben legalább kellően hiteles (nem úgy, mint Brigitte Nielsen a Vörös Szonjában), miközben egy aranyos, és szerethető lány képe is kirajzolódik, hála a magányról szóló monológjának. A női szereplők egyébként kivétel nélkül vonzóak, de egyikük sem az az üres szépség, nagyon jól lettek kiválasztva, mindenki a szerepének megfelelően. Ugyanez igaz a férfi mellékszereplőkre is, akik között még egy olyan nagyság is tiszteletét teszi, mint Max von Sydow a király szerepében. Szerencsére neki is jutott egy hatásos monológ, mint minden fontosabb szereplőnek.

A forgatókönyvet Robert E. Howard történetei alapján John Milius és Oliver Stone írta. A film látszólagos egyszerűsége ellenére kiváló munkát végeztek: kiválogatták a novellák legerősebb pillanatait úgy, hogy a történet tökéletesen összefüggjön, egységes és epikus legyen. John Miliust mára már elfeledtük, pedig a ’70-es években az Új Hollywoodi fenegyerekek közé tartozott, abba a társaságba, ahova a legnagyobb amerikai rendezők: Coppola, Spielberg, Lucas és Scorsese, akiknek rendszeresen be is segített olyan legendás filmekben, mint A cápa, vagy az Apokalipszis most. Nem rendezett viszont túl sokat, én egyedül a Vörös hajnal című förtelmet láttam tőle, de valószínűleg érdemes lenne megtekinteni a Conan előtti filmjeit. Oliver Stone-t pedig remélem nem kell senkinek sem bemutatnom: ő a Sebhelyesarcú írója, a Szakasz és a JFK rendezője, ma hivatalosan Amerika élő lelkiismerete. Ilyen emberek pedig nem hozhatnak össze akármilyen gagyit.

A Conan, a barbár végső narrációja után reménykedhettek a nézők a hasonlóan grandiózus és epikus folytatásokban, de sajnos csak egy borzasztóan gyenge gyerekes B filmet kaphattak, aminek nem sok köze volt az eredeti történetéhez, hangulatához és színvonalához. Ráadásul a hasonló félmeztelen, izmos fantasy hősök elárasztották a Conan után a világ filmvásznait, elsősorban az amerikaiaknak, és persze az olaszoknak köszönhetően, kivétel nélkül a B kategória szintjén maradva.

Azonban a Conan hatásos jelenetekre épít egész végig, és tökéletes egyensúlyt talált a kaland, az akció, a vér, a dráma, a humor és a misztikum között. Egy kőkemény és bátor film, amely vállalja a saját egyszerű mivoltát, de abban a tökéletességre törekszik, és ebben az egyszerűségben rejlik a nagyszerűsége. A Conan, a barbár ugyanis sokkal több sima kardozós fantasy filmnél: egy már-már művészi szintre emelt filmélmény, az akaraterőről, célokról, az ember hozzáállásáról, a veszteségekről és a szerelemről.

Sokan mondják, hogy ez az egyetlen magyar akciófilm. Valójában ez túlzás, mindössze két autós üldözést láthatunk, meg néhány rövidebb verekedést. Ez utóbbiak talán gagyinak tűnhetnek, de engem kizökkentett volna az amúgy nagyjából hiteles valóságábrázolásból, ha egy profin megkoreografált bunyót láthattam volna. Az autós üldözés viszont teljesen rendben van a kornak megfelelően. Rendkívül hangulatos, ahogy főhősünk a '80-as évek éjszakai Budapestjén menekül a rendőrök elől, miközben Vukán György fantasztikus zenei aláfestését hallhatjuk.

A nem sokkal korábban készült A profi című francia remekműben se sokkal jobb jelenetet láthatunk. Apropó A profi: a Dögkeselyű nézése közben óhatatlanul is többször eszembe jutott, elvégre Cserhalmi kissé hasonló módon szívatja a rendőröket, így nem nehéz párhuzamot vonni, de a Dögkeselyű mégis annyira tipikusan magyar marad, hogy ez az összevetés nem igazán állja meg a helyét. A másik film, ami könnyen eszünkbe juthat a legendás Taxisofőr, ahol a magányos taxis helyreállítja a világ egy kis részén a rendet. Ráadásul Cserhalmi engem olyannyira emlékeztetett DeNiro-ra, amennyire csak lehet, bár ez betudható annak is, hogy a Rettegés foka című thriller felejthetetlen szinkronjában ő kölcsönözte hangját a színészóriásnak. De egyébként is megvan benne az a karizma, az az erő, az a tehetség, amelynek hatására nem csoda, hogy a világ egyik legnagyobb színészéhez kezdjük hasonlítani Cserhalmit, aki egyébként a maga jogán is kiválóan játszik. Nekem egy kissé meredek párhuzam is eszembe jutott, ez pedig nem más, mint a Rocky. Meglepően hangzik? Megmagyarázom: mindkét film elején bemutatják a főhős szomorú környezetét, a társadalom lecsúszott figuráit, hogy igazán valóságszagúnak érezzük, minél jobban átéljük a történetet, aztán a történet második felében jöhetnek az izgalmak, amik így sokkal életszerűbbek.

A Dögkeselyű eleje ennek megfelelően kissé lassan folydogál, de megalapozza Simon taxis-mérnök későbbi cselekedeteit. Könnyen felfedezhetjük a kései szocializmus kritikáját, a sok nyomorgó és középszerű figura között, de már megjelenik a kétes ügyletekben jártas "vállalkozó" is, aki nagy vagyonra tett szert, és előrevetíti a következő évtizedet. A film nyomasztó hangulatát mindenesetre rendesen megalapozza, illetve nekem még nagyon érdekes volt a kor Budapestjének megjelenítése: a lepukkant házbelsők, a falra ragasztott Edda poszter, az utcákon furikázó zsigulik, trabantok és kispolszkik, az azóta is az utakat rovó BKV buszok, meg úgy egyáltalán élmény volt látni, hogyan néztek ki 29 évvel ezelőtt azok a helyek, ahol nap mint nap mászkálok. Egyébként vicces, de olyan sokat nem változtak.

De nézzük a krimiszálat: kicsit féltem tőle, de semmi baj nem volt vele. A lényeg, hogy a Cserhalmi által alakított antihősünk egyre mélyebbre merül a bűn útján, és bár a történet egy pontján úgy tűnik ugyan, hogy megideologizálja magának tetteit, de végül máshogy vet véget az egész történetnek. A film befejezése egyébként egy érdekes kérdés, mert amennyire ügyesen levezényelte az egész műveletet, annyira ügyesen meg is úszhatná, de végülis filmet nézünk, nem pedig a valóságot. Nem mellesleg Joss Beaumont szintén elmenekülhetett volna, ebbe mégse kötött bele soha senki. Jól látszik egyébként Simon taxison, hogy mikor törik el benne valami, és akkor tesz olyan lépéseket, ahonnan már nincs visszaút. Van a Dögkeselyűben egy ilyen proliknak szóló "büntessük meg a gazdagokat" mentalitás, ami bevallom nekem is tetszett, de attól még egyértelmű, hogy hősünk erkölcsileg igencsak túlmegy a határon. Egy dolog zavart csak igazán ebben a krimiben: a magyar rendőröket olyan elképesztően vérprofinak mutatják be, amilyenek azok sose voltak. Nyilván így izgalmasabb a Dögkeselyű, de az amúgy reális filmből ez nekem nagyon kilógott.

Cserhalmi alakítása egyébként - mint már említettem - kiváló, ami nagy szerencse, tekintve hogy az egész film az ő vállán nugszik. A gazdag libát alakító Maria Gladkowska egyszerűen csodaszép, és remekül érzékelteti az átlagember és a felső tízezer közötti különbséget. Mondjuk azt nem értem, hogy miért nem lehetett erre a szerepre magyar színésznőt választani, de annyi baj legyen. Még Udvaros Dorottyát emelném ki a szereplők közül, aki annyira bájos, hogy az ember egy pillanat alatt beleszeret, de a többi szereplő is rendben van a gazdag némberektől kezdve a vérprofi rendőrökig. A forgatókönyv szintén remek, ahogy a rendezés is, még a nehéz beindulást is könnyű megbocsájtani, hisz elkerülhetetlenül szükséges a későbbiekhez. 

Összegzésképpen csak olyan baromságokat tudok mondani, hogy ha látni akarjátok a magyar taxisofőrt, a magyar profit, akkor nézzétek meg a Dögkeselyűt! Valójában persze egy kicsit más, és kicsit több is ennél.