1965-ben a Tűzgolyó volt az év blockbustere. A Bond-mánia a Goldfinger után az egekbe szökött, az alkotóknak hatalmas elvárásokat kellett teljesíteniük, ne adj isten túlszárnyalniuk, ráadásul nagyon rövid idő állt a rendelkezésükre.

És hogy ez mennyire sikerült nekik?

A Tűzgolyó jó kritikákat kapott és hatalmas közönségsikert aratott. Máig a sorozat legsikeresebb darabjának számít jegyeladás szempontjából. Ez persze betudható a hatalmas reklámkampánynak és a már említett Bond őrületnek.
Más kérdés, hogy szerintem nem sikerült a sorozat egyre növekvő színvonalát fenntartani, sőt az első 4-5 film közül talán ez a leggyengébb.

Az alkotók erőlködése, hogy minden eddigit felülmúljanak, már a nyitóképsorokban is nyilvánvaló. Kezdetben nincs is ezzel semmi gond; az első képkockák feketehumora ismét elég ironikus, mivel megint Bond halálát sejteti, ezzel mutatva görbe tükröt saját maga felé. Az ezután következő meglepetés az özveggyel kapcsolatban, a felfedezés, nagyon eltalált és Bondos. A bunyóval szintén nincs semmi baj még ma sem, jól megvágott, izgalmas és kellően erőszakos. Ezután hősünk egy rakétás hátitáskával megmenekül, ami eléggé idejétmúlt és hülye ötlet, de persze akkoriban lehet, hogy hatásos volt. (Az pedig, hogy Bond honnan szedte hirtelen, minden előkészítés nélkül ezt a cuccot, már örökre rejtély marad.) A főcím és a hozzátartozó dal szerintem meg sem közelíti a Goldfinger szintjét. Rajzol lánykák úszkálnak a vízben és szigonnyal lövöldöznek rájuk. Nem túl eredeti és nincs is valami jól megcsinálva még a korhoz képest sem. Tom Jones személyében itt van az első világsztár, mint a főcímzene előadója. A dalra nem mondanám, hogy rossz, de közel sincs a Goldfinger betétdalához. Bár még így is jobb, mint a másik alternatíva, de erről majd később. (John Barry azonban ezúttal is nagyszerű scoret szerzett, nem lehet rá panasz.)
Ahogy Ken Adam is nagyszerű, monumentális díszleteket tervezett. Ez a fajta monumentalitás és nagyban gondolkodás az egész filmet áthatja a zenétől kezdve, a díszleteken, a történeten, és a hosszúságon át, egészen a képméretig. Ez volt ugyanis az első Bond film, melynek 2:35-ös képaránya volt. Szóval a zseniális és nagyszabású díszletben, megtudjuk a SPECTRE nagyszabású működését és zseniális zsarolási tervét, illetve megismerkedünk a sorozat eddigi részeinek legjellegtelenebb gonoszával Largoval. (A helyzetet rontandó a magyar szinkronban ráadásul Láng József a magyar hangja, akit a másik Bond Roger Moore állandó hangjaként szokhattunk meg. Ilyesmi legközelebb a Moonrakerben lesz, csak ott pont fordítva. Hogy miért pont Láng Józsefet választották azon kívül, hogy remek szinkronszínész nem tudom, hisz nem is hasonlít a hangja Largoéra. Szóval a szinkrontól mindenkit csak eltanácsolnék, persze jó ha van, így tulajdonképpen egy extraként fogom fel.) Largo az eredeti regényben sem volt egyéb, mint a SPECTRE szürke eminenciása, de azért vele kapcsolatban is megerőltethették volna magukat  a forgatókönyvírók.
Ha pedig már a regénynél tartunk: az is eredetileg filmnek íródott, ezért tényleg eléggé filmszerű, ennek következtében a Tűzgolyó egy elég hű adaptáció, csak sajnos nem dobta fel eléggé eredetijét. De igyekeztek, az látszik; számomra a legértékelhetőbb momentum és karakter a Luciana Paluzzi által játszott Fiona Volpe, aki az első igazi női gonosztevő a sorozatban, ráadásul lélegzetelállítóan gyönyörű, és csodálatos idomokkal rendelkezik, igazi ellenfele Bondnak. Ő például nem szerepel az eredeti regényben. Ahogy nem szerepel az arcplasztikás, átoperálós rész sem, ami szintén egy idejétmúlt túlzás, ráadásul még jobban megnyújtja az amúgy is túl hosszúra húzódott és felesleges felvezetőt, amely kiteszi kb a film harmadát. Ez a regényben is benne volt, de ott sem kapcsolódott elég szorosan a témához, ahogyan itt sem. A regénybe nyilván azért sikeredett így, hogy elég hosszú legyen a könyv, itt azonban semmi sem indokolná, leszámítva persze a monumentalitást. No nem baj végülis ez a rész is vicces, annak ellenére, hogy hősünk kezd elveszni ebben a monumentalitásban, amihez a film rengeteg vízalatti része is jelentősen hozzájárul. Sokan ezek miatt nem kedvelik, vagy tartják unalmasnak a Tűzgolyót. Nyilván ők nem teljes méretben, gyönyörűen felújítva és John Barry zenéjével látták a filmet. Így ugyanis elképesztően szép felvételeket láthatunk, és izgalmas, kreatív akciójeleneteket is, melyek jelentősen megdobják a filmélményt, egyáltalán nem érezzük unalmasnak az elképesztő tengeri felvételeket és a hihetetlen víz alatti járműveket. Ugyanis a Dr. No után ismét egy csodálatos tengerparti helyszínre kerültünk.
Így egyértelműen (a remek zenével kiegészülve) meglehet a Bond feeling, (főleg a nagyszerű kaszinó jelenetben) de néha elrontja olyasmi, hogy Connery néhány jelenetben rózsaszín ingben császkál. Persze ki figyeli őt egy ilyen helyen, ilyen fantasztikusan gyönyörű nők társaságában? Ez az első Bond film amelyben már nem a hős a lényeg, hanem az, ami körülveszi beleértve a még több ketyerét, amik közel sem olyan emlékezetes, mint a Goldfingerben. Még szerencse, hogy vannak félelmetes cápák, meg csodálatos felvételek, mint például Largo jachtja a Disco Volante fényárban, miközben bombák robbannak körülötte a víz alatt. Mondanom sem kell, persze Bondot akarják így kinyírni. Szerencsére az ütős poénokról sem kell lemondanunk; amikor Bond Fionát a saját kádjában találja meztelenül,  Fiona kér tőle valamit amit felvehet, Bond pedig odanyújtja neki a papucsát... Szintén Fionához kapcsolódik a film legjobb jelenete. Bonddal táncol, peregnek a dobok, Bondot meg akarják ölni, a vágás folyamatosan gyorsul és… nagyon izgalmas, és bármelyik filmkészítő becsületére váló képsorok, még akkoris ha kissé valószínűtlen a megoldás. Kárpótol ezért a poén a jelenet végén.

,,She’s just dead!”

Így hát sajnos elég gyorsan kellett végezni az első nagyformátúmú bestiával, mivel gúnyolódott Bond ágybeli képességein. (Ez a jelenet például viccesebb a szinkronban, kár, hogy az egészet lerontja, hogy magázódnak szex után.)
Szóval ezután be kell érnünk Dominóval, aki szép és édes lány, egy francia szépségkirálynő, Claudine Auger játsza, akit szintén csak eredetiben szabad hallgatni lágy és érzéki hangja miatt.
Felmerült bennem egy kérdés közben: Felix Leiter a CIA ügynöke és Bond barátja, miért nem vesz részt soha az akciókban? Aztán rájöttem, hogy ez majd a magányos ügynökből kiderül számomra.J Egyszer szállt be, akkoris…
Kicsit sok búvárjelenet következik a fináléban, ám ezek kellően látványosak, hála a nagyszerű operatőri munkának. Nem úgy a végső bunyó, melyet a gyorsított felvételes (tehát elavult) megoldás jelentősen ront. És hát Largo halála is épp olyan jellegtelen, mint ő maga. A legutolsó jelenet jópofa, de hatalmas hülyeség, nem is illik bele a filmbe, ugyanis bár a Tűzgolyó is ironikus volt, de jóval komolyabban vette magát, mint a Golfinger. (Bár talán ez még ott is sok lett volna.) Észrevettem még egy apróságot: Valamiért nem írták ki a stáblista előtt, hogy James Bond will back. Nem tudom miért, de az tény, hogy ezután következett először 2 év különbség két epizód között.

Összességében annyi elmondható a Tűzgolyóról, hogy néhol nem elég tempós, de ennek ellenére abszolút élvezhető és sokszor nézhető darab, főleg ahhoz képest, hogy mennyire régen készült. Tovább emeli fényét a két (még a sorozathoz képest is) elképesztő szépségű hölgyemény és az egzotikus helyszín.


A második lemez két fő extrája ismét a két dokumentumfilm, melyek most kivételesen nem állják meg külön-külön a helyüket, egyben viszont kitesznek egy teljes értékű werket. Az első a Tűzgolyó jelenség, ám előtte megtudhatjuk, hogy a Tűzgolyó milyen sok változatban létezik és, hogy milyen apróságokban különböznek ezek egymástól.

A doksi részleteket mutat egy 65-ös tv műsorból, melynek James Bond hihetetlen világa a címe és rajta is van a dvd-n, ám nagyrészt filmbejátszásokból áll, másrészt elég unalmas, így inkább nem néztem végig, annál is inkább, mivel 50 perces. Az érdekesebb részleteket belőle úgyis láthatjuk a két fő dokumentumfilmben. A Tűzgolyó jelenség a Bond múltjával foglalkozó jelenetet vágja be a tv-show-ból, majd maga Fleming jóvoltából megtudjuk Bond nevének eredetét. Ezután némi összegzés következik, gyakran hallunk olyasmit, amit már az előző lemezek is hallhattunk. Elég rossz minőségű kópiákat játszanak be a filmekből, annál meglepőbb, hogy a Bondgirlök még 30 év után is igen jó állapotban nyilatkoznak. (Kivéve a főhősnő Claudine Augert, aki valahol felszívódhatott, valamelyik horror vagy tévéfilmjében, ugyanis nem képviseli magát egyik werkben sem.)Peidg sokmindet megtudhatunk, például, hogy milyen fontos volt már akkor is a reklámkampány, ennek következtében pedig nagyszerű rajzokat láthatunk, illetve plakátokat a világ minden tájáról. Továbbá meghallgathatjuk a film eredeti főcímdalát; a mulatságos című és egyébként sem túl komoly „Mr. Kiss Kiss Bang Bang”-et, Shirley Bassey előadásában, ami nem rossz, tulajdonképpen a Dr. No szellemiségét idézte volna kicsit, de jól tették a készítők, hogy lecserélték a monumentálisabb hangzású Thunderballra, mert az jobban passzol a filmhez. Ismét hallhatunk a Bond mániáról, megcsodálhatjuk a korabeli szörnyű Bond babákat és uzsonnatáskákat és párnákat és törülközőket és stb stb…
Hallhatunk a premierekről, a rajongásról, láthatjuk John Stears a filmért kapott speciális effektusok Oscar-ját. Majd megint fény derül arra, hogy nem csak a grindhouseokban voltak duplavetítések, hanem ez Bondnál is bevett gyakorlat volt. Megtudjuk, hogy a Tűzgolyó a tv-ben is hatalmas sikerré vált 1974-ben, megszólal a fan klub vezetője, de semmi érdekeset nem mond, majd az azóta elhunytak képsoraival és az általuk alkotott film halhatatlanságával némi hatásvadászat következik, végül a narrátor Patrick Macnee levonja a végső tanulságot, miszerint Bondot 1 ember alkotta, de a világsikerhez több 100 tehetség kellett. Majd láthatjuk, hogy 95-ös a film, tehát nem mai darab.

A másik werk ismét összegez, visszatér a gyökerekhez: kiderül, hogy a Casino Royale első kiadás Amerikában annyira nem fogyott, hogy új címmel hozták ismét forgalomba. Illetve megint láthatunk részleteket az 54-es Casino Royale-ból.
Majd végre rátér a Tűzgolyó eredetére. Fleming eleinte filmet tervezett, majd beleunt és regényt írt a felgyülemlett ötletekből, melyek miatt társforgatókönyvírói Jack Witthingam és a nemrégiben elhunyt Kevin McClory beperelte. Ha nem teszik ezt, akkor nem a Dr. No lett volna az első Bond movie. 1965-re megegyeztek McCloryval, hogy producer lesz és elkezdődött a forgatás. Guy Hamilton rendező kifogyott a Goldfinger után az ötletekből (nem is csoda), így a már a jól bevált Terence Young lépett a helyébe. Megtudjuk, hogy a női főszerepre többek közt Raquel Welch és Faye Dunaway is pályázott. (Szívesen megnéztem volna őket is). Láthatjuk néhány látványos jelenet felvételét, például Bob Simmons megmenekülését, vagy a kaszkadőrt, aki ráugrott egy élő cápára. Anekdotát hallhatunk Conneryről és a cápákról, Russhon ezredes robbanóanyagairól, melynek a filmtörténet legnagyobb robbanását köszönhetjük, ám ebből a filmben szinte semmi sem látszik. Emellett túl sokat dicsérik a filmet, spoilereznek, illetve megemlítik a sikert bevezetve ezzel az előző dokumentumfilmet, amellyel szerencsére nincs sok átfedés.

A többi tulajdonképpen töltelékanyag, leszámítva Ken Adam korabeli felvételeit és narrációját, illetve az elmaradhatatlan fotógalériát. Így is tulajdonképpen ez egy remek film, mely ráadásul jelentősen jobb dvd-n.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.