Valamelyik éjszaka a címe ellenére rászántam magam, hogy megnézzem. Így utólag is hibásnak érzem a címválasztást. Ha már muszáj benne lennie a szerelem szónak, lehetne inkább Pusztító szerelem, vagy valami ilyesmi. Mert tulajdonképpen erről van szó ebben a filmben.
Az első körülbelül fél órában a film igazodik a címhez, bár idegesítően nyálassá nem válik igazából egy pillanatra sem. Persze érzelmes, meg minden, de valahogy magával ragadja az embert, szívesen azonosul a két fiatal főhőssel és az érzéseikkel. Elgondolkodtam, hogy vajon a valóságban is létezhet-e ilyen szerelem, pláne a kamaszkor elmúltával:) Miután azonosultunk a hősökkel, és láttuk a Nagy Szerelmüket úgy ábrázolva, hogy befogadja a gyomrunk, jöhetnek a nagy problémák. De bár az egyértelmű volt, hogy nem vígjátékot és nem is habkönnyű romantikus filmet nézek, azért az események fajsúlyossága kissé megdöbbentett.
A dráma egy átlagosnak mondható családi viszállyal kezdődik. A lány egyébként eléggé szabadelvű szülei megelégelik, hogy a fiúval folyton együtt alszanak, ami tulajdonképpen érthető is, hisz egy 15 éves kislányról van szó (és egy 27 éves filmről). Mindemellett teljesen nyíltan csinálták a dolgokat és bár felhőtlenül boldogok, éppen ezért tényleg érezhetően túlzásba vitték az egészet. A szülők (elsősorban az apa) szempontja így teljesen érthető és átérezhető, de talán ők is túlzásba estek egy kicsit azzal, hogy egy teljes hónapra eltiltják őket egymástól. Naná, hogy a két fiatalnak ez abszolút nem tetszik. Bár a lány innentől kezdve egészen a film legvégéig teljesen passzív szereplő, így a fiú szemszögéből követhetjük tovább az eseményeket. Ő azonban finoman szólva nem a megfelelő módszereket választja a probléma megoldására. A titkos találkák és a többi ebben a korban igen széles körben használt lehetőségek helyett David - nem különösebben indokolt módon, Tom Cruise tanácsára (nem vicc) - felgyújtja Jade-ék házát, hogy a megmentő szerepében tetszelegve visszafogadják őt. Nem bírja ki azt az egy hónapot. Na most nehezen hiszem el, hogy egy normális (és az alkotás eddigi és későbbi részében is annak tűnő) 18 éves kölyöknek ennyi esze legyen, hogy komolyan elhiggye, ez a terv működhet. Nekem ez kicsit hiteltelen, pedig ez az egész cselekmény mozgatórugója, a Jade iránt érzett szerelem pedig az események katalizátora. A szerelemnek ennyi szerepe van ebben a drámában és ez jól is van így. David két évre egy pszichiátriai intézetbe kerül, ahol úgy érzi még jobban megőrül, de Jade-t nem tudja elfelejteni. Ezt egyébként a fiatal Brooke Shields-et elnézve tökéletesen érhető is. Valóban annyi idős volt az életben, mint a filmben és szemkápráztatóan gyönyörű. Lehet, hogy elcsépelt frázisok de ez a lány tényleg elbűvölően szép volt, igazi angyali teremtés (hú lehet, hogy én is beleestem egy kicsit?). Nagyban dobja a film élvezeti értékét, továbbá tökéletesen együtt tudunk érezni emiatt a főszereplővel.
Viszont, aki ezután a film után azt mondja, hogy a rendező homoszexualitásának nincs hatása a filmművészetére az vagy vak, vagy hazudik. A kissé művészieskedő erotikus jelenetekben ugyanis az angyali főhősnő bájainál, jóval nagyobb hangsúlyt kap Martin Hewitt segge, amire - hogy őszinte legyek - jóval kevésbé lettem volna kíváncsi. Persze végülis annak is betudhatjuk, hogy ez a film talán elsősorban nőknek készülhetett. De mindegy lépjünk túl ezen. Nekem logikai bakinak tűnik Jade bátyjának az egész viselkedése és Daviddel való szembenállása is. Mondhatnánk rá, hogy biztos azért ilyen rohadék, mert féltékeny. De egyrészt erre semmilyen apró utalás nincsen, sőt ez az elmélet további ellentmondásokba ütközik a film során. Ugyanis ő hozta össze őket, és később más fiúkkal is megpróbálta összeboronálni a hugát, szóval a féltékenységi elmélet ezzel meg is dőlt. A másik idegesítő momentum a zene. Enyhén szólva is túlhasználják az egyébként kellemes, de nem többfunkciós melódiát, így az már inkább tűnik giccsesnek, mint jónak. Erre a legjobb példa, amikor Davidet kiengedik az intézetből, és beszélget az apjával. Semmi szükség közben a romantikus melódiára, sőt sokkal hatásosabb lenne az egész jelenet enélkül. Martin Hewitt helyett egyébként választhattak volna egy sokkal tehetségesebb színészt is. Nem tudta számomra meggyőzően ábrázolni azt a rengeteg érzelmet, amin keresztül kellett volna mennie az események során. Szerencsére megkapta magyarhangnak Kaszás Attilát, aki sokat javít az alakításán, viszont az egész hanghordozása és játéka túlságosan emlékeztet a Love Story (egyébként szintén csodálatos) szinkronjára. Egyébként összességében nagyon remek szinkronnal van dolgunk ezúttal.
A film során további tragédiák történnek, de szerencsére nem hollywoodi, hanem sokkal inkább európai filmkészítők mintájára. Tehát egy igazán szép és igényes alkotást nézhetünk végig, szép fényképezéssel, többnyire jó színészekkel, na meg persze a gyönyörű Brooke Shields-el. Ennek ellenére persze az egész nem válik többé egy művésziesen elkészített melodrámánal, aminek a vége egyszerre szomorú és felszabadító. A legérdekesebb az egész filmben, hogy egy szerelemnek mekkora hatása lehet mások életére. Leég egy ház, válások történnek, családok hullanak szét, egy srác legszebb éveit egy pszichiátriai intézetben tölti, egy ember meghal... Vajon megérte? Megérte azért a rövid boldogságért, amit együtt töltött a két fiatal? És vajon, ha együtt is maradnak valamikor a jövőben, megérte? A film erre nem ad egyértelmű választ, ezt a nézőre bízza. De az biztos, hogy sokkal inkább ennek az érzésnek az árnyoldalait és a következményeit ábrázolja az emberi drámákon keresztül. És ez bizony jóval több, mint amit a film címe alapján vártam volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.