Ennek az írásnak a szerző által feljavított, kiegészített változatát megtalálhatjátok a FILMBOOK.blog.hu-n!

Amikor először láttam, nagyot csalódtam a Diploma előtt-ben. Azonban kivételesen nem a filmben volt a hiba, hanem bennem. Először is vígjátékot vártam, és ugyan tényleg előfordult itt-ott néhány poén, mégis csak túlzás lenne rávágni erre a filmre, hogy vígjáték. Másodszor pedig nem értettem, miért tartják olyan nagy alkotásnak; egy csöndes, mai szemmel nézve visszafogott film. Persze a zene tetszett, meg az egész hangulat megfogott, de attól még úgy éreztem a számtalan felesleges epizóddal a csigalassú cselekményhez hiába társul a remek színészi játék. Pár év elteltével eszembe jutott, hogy újra meg kéne nézni. Nem tudom mi vitt rá, de meg akartam nézni. Az egyik kedvenc filmem lett és rájöttem, hogy még kicsit éretlen voltam, amikor először láttam.

A Diploma előtt nagyjából három nagy részre (felvonásra) osztható, amelyek eléggé elkülönülnek egymástól, és a zenei betétek is különválasztják ezeket a szakaszokat. Az első felvonás Mrs. Robinson és Ben, a második Mrs Robinson, Ben és Elaine, a harmadik pedig Ben és Elaine kapcsolatáról szól, miközben Ben folyamatosan változik a film során, hogy a végén ugyanoda lyukadjon ki, ahonnan elindult.

Az első kép, Dustin Hoffman üres, kifejezéstelen tekintete, amihez később párosul Simon and Garfunkel remek Sound of Silence című dala, amelynek szövege és hangulata remekül aláfesti, és könnyebben érthetővé teszi számunkra a főhős lelkiállapotát, miközben a pilóta ezerszer elismételt frázisait hallgatjuk, nem mellesleg pedig azt is megtudjuk, honnan kölcsönözte Tarantino a Jackie Brown főcímjelenetét. Hoffman szégyenlősen, szemét lesütve, kapkodva néz a lányok után, később megtudjuk róla, hogy még szűz, pedig az egyetemen biztos meg tudott volna szabadulni tőle. A főcím végén ugyanazt a kifejezéstelen tekintetet látjuk, ezúttal egy akvárium előtt.

A filmben gyakran előforduló szimbólum a víz az akváriumban, vagy a medencében, ami szerintem Ben elfojtott érzéseit, a fojtogató közeget, és az elnyomást szimbolizálja, amivel Ben kezdetben egyszerűen nem tud mit kezdeni. A medence legközelebb a háttérben tűnik fel, amikor apja egyik felszínes barátja tanácsot ad Benjaminnak a jövőre nézve („műanyag!!!”), ugyanis teljesen hjatározatlan és bizonytalan, de azt már sejti, hogy nem akar olyan érzelemmentes, sekélyes emberek közt élni, mint amilyenek a szülei, és azoknak barátai. Hiába ért el az egyetemen nagyszerű eredményeket, hiába van sportkocsija, pénze, ez mind kevés a boldogsághoz, hisz a jövője semmi jóval nem kecsegteti. A rendező Mike Nichols remekül érzékelteti ezt a zavart. Amikor lenéz a medencére, tudja, hogy nem akarja tovább elfojtani az indulatait, szeretne kitörni ebből a világból, ám egyelőre teljesen cselekvésképtelen.
Ekkor lép be Mrs. Robinson a szobába, aki beleejti „véletlenül” Ben kocsi kulcsát az akváriumba, Ben pedig kénytelen kivenni, ezzel megteszi az első lépést, egyelőre csak szimbolikusan. Mrs. Robinson (akit mint később kiderül szintén ez az érzelemmentes társadalom tett tönkre) lassan, aprólékosan, határozottan próbál közel kerülni Hoffmanhoz, aki a tőle elvárható, udvarias válaszokkal próbálja meg lerázni. Mrs. Robinson az egyetlen őszinte ember ebben a világban, de ő is csak azért, mert már végérvényesen és menthetetlenül kiábrándult mindenből. Ez előbb megbotránkoztatja Bent, később valószínűleg pont ez az, amiért vonzódni kezd az asszonyhoz, aki végül már nyíltan felajánlja magát. A maga módján vicces a helyzet, a főszereplő esetlensége, túlzott udvariassága miatt, de itt már nem tehetjük meg, hogy nem figyeljünk fel a film egyik legfőbb erősségére, a vizualitására. Egyedi beállításokkal és megvilágításokkal találkozhatunk, melyek cseppet sem öncélúak, viszont remekül érzékeltetik a szereplők viszonyait és elmélyítik a filmet. Külön elemzést érne meg ezen beállítások és a vágási technika kivesézése, ám ez egy audiokommentárban sokkal jobban működne, itt viszont kevésbé.
Ben visszautasítja Mrs. Robinsont, ám a következő jelenetben, amikor a szülei közönség előtt búvárruhában kényszerítik a medence mélyére (sőt, mikor fel akar jönni, még vissza is nyomják), szóval ez a jelenet teljesen egyértelművé teszi, hogy Ben egyedüli lehetősége, hogy ne maradjon magányosan a medence mélyén, ha felhívja Mrs. Robinsont. A következő jelenetek simán beleillenének egy jobb komédiába, ahogy a jelentéktelen Ben határozatlanul, ám mindig udvariasan sodródik az árral, előzékenysége, csak hátrány, amely esetlenné és bénává teszi, az életben semmire sem jó. Ebből fakad a legtöbb humorforrás, mind a helyzetkomikumok (Ben szerencsétlenkedése a „gyanakvó” portással), illetve mind a vizuális (Ben és Mrs. Robinson első csókja), mind a verbális („Nem tartasz elég kívánatosnak?” kérdezi Mrs. Robinson. Mire Ben: „Dehogyisnem, maga a legvonzóbb a szüleim barátai közül!”) poénok. Mert Ben még az utolsó pillanatban is megpróbálna megfutamodni, de Mrs. Robinson végül addig provokálja, míg már nem menekülhet. Az ajtó pedig rájuk csapódik, vége az első felvonásnak.

Újra felhangzik a Sound of Silence egy remekül összevágott jelenetfüzérben, melyben Ben már teljesen felszabadult, a víz felszínén fekszik napszemüvegben, sörösdobozzal a kezében, látható elégedettséggel az arcán, szüleire pedig rácsukja az ajtót, ezzel végleg kizárva őket az életéből. Ám a fülbemászó zene és a későbbi üres tekintet azt sugallja, hogy ez még mindig kevés a boldogsághoz. Benjamin Braddock valamilyen szinten elődje a későbbi hírhedt író Bret Easton Ellis los angelesi fiataljainak, a különbség az, hogy ő még sokkal naivabb, reméli, hogy még van valami esély a boldogságra, még akkor is, ha az idősebb korosztály sötét árnyékként tornyosul fölé.
Ben megpróbál kommunikálni Mrs. Robinsonnal. A helyzet megfordul, ezúttal Ben nyaggatja a nőt, aki hasztalan próbálja őt lerázni, mert már nem az a balek, aki az első felvonásban volt. De az egésznek sok értelme amúgy sincs, egyből összevesznek. Annyit azért megtudunk, hogy Mrs. Robinson élete közvetve a lánya miatt ment tönkre, így nem csoda, hogy nem akarja, hogy Elaine még Bent is (aki az utolsó vigasza reménytelen életében) elvegye tőle. Ez a jelenet azonban csak előkészíti a következőt, amelyben a szülők kényszerítik antihősünket, hogy elhívja Elaine Robinsont randevúra. Ben előbb csak a fejét nyomja a víz alá, majd ismét (és utoljára) teljesen alámerül. Még próbál megfelelni a szüleinek azzal, hogy elmegy a lányhoz, majd a már előre kikészülő Mrs. Robinsonnak próbál megfelelni azzal, hogy minél inkább megpróbálja elrontani a randevút, ugyanis a bájos naiv lányt sztriptízbárba viszi, de arra nem számít, hogy mennyire felkavarja őt Elaine sebezhetősége, érzelmei, illetve, hogy egyáltalán vannak neki érzelmei, nem úgy, mint Bennek, vagy Mrs. Robinsonnak. Ezzel a lánnyal tud beszélgetni, ő Mrs. Robinson jobb kiadása. (Ezt a kiváló szinkron még jobban alátámasztja, mely ugyan sokkal rosszabbul szól, mint az eredeti sztereó hangsáv, de szerintem még az eredetinél is jobban megragadja a lényeget, annál is inkább mivel Dustin Hoffman eredeti hangja sokkal butábbá teszi a karaktert, mint amilyennek lennie kéne.)
Ben és Mrs. Robinson azonban váratlan gyorsasággal buknak le. Ahogy Elaine rájön a titokra azt Nichols szavak nélkül, pusztán a beállításokkal érzékelteti velünk, egyszerűen, mégis zseniálisan.

A harmadik felvonás elején az eddigieknél jóval melankolikusabb hangzású Scarborough Fair veszi át a vezető szerepet, Ben pedig az akváriumot nézegeti, majd szobája ablakából a medencét. Most kell eldöntenie, hogy alámerül, hogy egész életébe mások akarata szerint cselekszik, vagy végre a saját lábára áll. Az utóbbit választja, már senkinek sem akar többé megfelelni, csak saját magának, határozott és céltudatos fiatalemberré tették a vele történtek. Ennek az utolsó résznek inkább csak egy hangulatos, levezető jellege van, de persze nem hiányozhatnak az emlékezetes vágások, vizuális poénok ezúttal sem. Épp emiatt a szerzői, ám mégis populáris jelleg miatt tartom a ’60-as évek kísérletező Hollywoodjának egyik - ha nem a – legjobb alkotásának a Diploma előtt-öt. Ezúttal Ben már kihasználja jelentéktelenségét, hogy minél inkább elvegyüljön a tömegben. Ebben a szakaszban a film stílusa is egy kicsit megváltozik, sokkal több a zene, a nagytotál, de kevesebb a látványos beállítás. Megtudjuk azonban, hogy Katharine Ross, ez a szabálytalan arcvonású, ám mégis elbűvölő szépség is remek színésznő, ahogy megismerjük az általa játszott figurát, aki körülbelül ugyanolyan határozatlan és naiv, mint amilyen Ben lehetett valaha, még jóval a film kezdete előtt. Az ő szerepe épp ezért nem olyan összetett és látványos, mint Hoffmané, vagy a tönkrement, érzéketlen alkoholistát, a valaha volt szépasszonyt megformáló Anne Brancofté, de kihozza belőle, amit lehet.
Ben ezekben a jelenetekben ugyanolyan lassan, határozottan, lépésről lépésre kerül közel Elaine-hez, mit ahogyan Mrs. Robinson tette ugyanezt vele a film elején. Aki egyébként a film vége felé teljesen háttérbe szorul, két rövidke jelenet erejéig bukkan csak fel. Sajnos Bent és Elaine-t ugyanolyan hirtelenséggel szakítják szét, mint amilyen gyorsan lebuktak Mrs. Robinsonnal. Paradox módon a film humora éppen ekkor kezd felerősödni. Ahogy az Elaine utáni rohangálás közben is ironikus módon hangzik el a Mrs. Robinson című dal eredeti, kezdetlegesebb verziója. (A magyar mono hangsáv ilyen tekintetben annyira pocsék, hogy a zenés részeknél mindig átkapcsolok az eredeti hangra, hogy gyorsan visszategyem, amikor kezdődnek a dialógok.)
Ben szülei itt már egyáltalán nem szerepelnek, nem derül ki, hogy tudják-e mi történt Ben és Mrs. Robinson közt (pedig az elején ez Ben komoly érve a viszony ellen), de ez csak azért van, mert már kicsit sem érdekes se Ben, se számunkra, hogy tudják-e.
A végső nagyjelenetben Ben elkésik az esküvőről. Itt ismét remek felvételeket láthatunk a kétségbeesett Dustinról, a gyönyörű Katharine-ról és az acsarkodó szülőkről. Ben egymaga összecsap az egész násznéppel, fegyverként egy feszületet használva. Ez jelképezheti a filmben a régi, szülők által képviselt értékek, így a házasság és a kereszténység semmibevételét, de az is lehet, hogy valóban csak egy praktikus fegyvernek bizonyult menekülés közben. Mindenesetre ezt ma már csak egy igazi vallási fanatikus tarthatja felháborítónak.
Amikor felszállnak a buszra, maguk mögött hagyva az őrjöngő násznépet, először láthatunk valódi örömöt Ben arcán az egész film során. Nevet, valóban örül annak, hogy elérte a célját. Ám váratlanul gyorsan múlik el ez az öröm mindkettejük arcáról. Újra felhangzik a Sound of Silence, Ben ismét csak a csend hangjait, az ürességet érzi a lelkében, hiába érte el a célját, ugyanott van, ahonnan indult a film elején. Csak egy apró, alig észrevehető félmosoly jelzi az arcán, hogy talán mégsem volt hiábavaló minden, amit eddig láttunk. Bár valószínűleg Elaine-t sem szereti igazából, csak a küzdelem, a tenni akarás, a felnőtté válás, a lehetetlen elérése végett ragaszkodott ennyire hozzá. Elaine-nek pedig nagyon úgy tűnik, hogy teljesen mindegy, melyik férfival marad, neki is csak a lázadás volt a lényeg. Mert ebben a világban a jólétben, a küzdelem nélküli unalmas sivárságban, ahol nincs semmi kihívás, csak tönkremehet az ember, ahogy Mrs. Robinson is tönkrement. Az új generáció azonban értelmet talált a lázadásban, bár az utolsó képsorok szerint valójában ők se találtak semmit.

Mike Nichols nagyszerű rendező volt, és számomra vitathatatlanul ez a legjobb filmje, nem pedig a túlértékelt Nem félünk a farkastól. Ebben a munkában a rendező remek vizuális érzéke párosul a kiváló színészek játékával, minden rezdülésüket kihangsúlyozza a kamera, a kísérletező, újító vágás, amelyek még a jelen rendezőire (pl: Robert Rodriguez) is nagy hatással van. A forgatókönyv pedig szintén kiválóan megírt; egyszerre mulatságos, elgondolkodtató, hiteles és igazán van mondanivalója. Számomra ez volt az igazi filmkészítés, ami abban az időben folyt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.