„Rachel, ez a pasi megváltoztatta a múltat!”

Így jellemezte Monica a Jóbarátokban Jean-Claude Van Damme-ot, amikor megkérdezték tőle, hogy mitől olyan nagy szám. És valóban, ha csak egy Van Damme mozit láthatnátok életetekben, azt mondanám, ezt nézzétek meg. Az Időzsaru azon filmek közé tartozik, melyeket már kiskoromban is szerettem, és később sem kellett csalódnom soha, akármikor újranéztem. Tényleg ez Van Damme legjobb filmje.

Egyébként - bár jók a karakterek - kevés a lélekábrázolás, ahhoz ugyanis túl gyorsan pörög a cselekmény, néhány jól időzített akciójelenetekkel megspékelve. Az első lövöldözés még csak az érdeklődésünket kelti fel, aztán - bár akciófilmről beszélünk - észrevesszük, hogy mégis inkább Van Damme verekedésein van a hangsúly, nem pedig a lövöldözéseken. Ezt ebben a filmben oldották meg a legjobban, hisz mi másért nézne az ember egy Van Damme filmet, ha nem a bunyókért. Most egyébként ezek is kivételesen jók: gyorsak, látványosak és nagyon jól összevágták a jeleneteket. A spárgát sem öncélúan és feleslegesen mutogatják, hanem a verekedéskbe koreografálva. Sőt, az egyik jelenetben épp a spárgának köszönheti főhősünk az életét. A finálé már nem annyira látványos, viszont nagyon izgalmas, mivel van tétje, és együtt tudunk érezni a főhősökkel. A hangulatot pedig az esős, mocskos időjárás biztosítja. Kiskoromban egyébként alig tudtam követni az eseményeket, annyira sötét volt az agyonmásolt kazetta. A Dupla dinamit után ismét két Van Damme-nak kell legyőzni a rosszfiúkat, főleg a két gonosz politikust. Ezúttal azonban valahogy szebben, és kevésbé feltűnően készítették el a trükköket. Erről jut eszembe a főgonosz halála, amely bár ötletes, de annyira gagyinak tűnik ma már ez a CGI technika, hogy szinte fáj a szememnek.

Viszont azt az effektet, amikor megérkeznek a múltba, azt imádom, nagyon látványos, sőt nekem az összes időutazásos film közül ez a megoldás tetszik a legjobban. A hangját pedig külön szeretem. Az Időzsaru egyébként a jövőben, 2004-ben játszódik. Bírom az ilyen jövőket. Kicsit elszállt az alkotók fantáziája például az űrhajós autók esetében, amelyeknek csak az úti célt kell bediktálni, és már mennek is. Ugyanilyen viccesek a „jövő” lőfegyverei is. Ha gonosz lennék, azt is mondhatnám, hogy Van Damme bizony nem így nézett ki 2004-ben mint ebben a filmben. Az viszont tetszett, hogy a forgatókönyvírók ugyanúgy oda-vissza utalgatnak a cselekményre, mint például a Vissza a jövőbe trilógiában. Érezni, hogy legalább törődtek vele, nem csak két akciójelenet összekötésére szolgál a cselekmény. Az időutazás a film igazi ’94-es jelenén kívül csak a már említett jövőképet, illetve pár röpke pillanatig a polgárháború idejét és a ’30-as éveket mutatja be, ebből is látszik, hogy a készítőket szerencsére inkább az akciók érdekelték. Ennek megfelelően a cselekmény, - bár jól megírt forgatókönyvről van szó – telis tele van időparadoxonokkal. Hosszasan lehetne sorolni és kielemezgetni, mint a film hibáit, de az az igazság, hogy elég gyorsan pörög az akció és a sztori ahhoz, hogy ezek senkinek se tűnjenek fel, csak ha utána el akar gondolkodni a látottakon. És hát épeszű ember el akar gondolkodni egy Van Damme filmen? Na ugye, hogy nem. (Annyit azért kötelességemnek érzek megemlíteni, hogy az Időzsaru logikája szerint csak a múltba lehet utazni, mert a jövő még nem alakult ki. De ha visszamennek a múltba, hogy jutnak vissza a jelenbe, hisz akkor még az sem alakult ki?) Meg azt sem igazán értem, hogy a mi jó Jean-Claude-unk miért lepődik meg mindenen, hiszen ő változtatta meg a múltat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.