Az összes film közül ez volt a legnagyobb kedvencem 5 évesen. Nem tudnám megmondani hányszor láthattam az Oroszlánszívet, de talán többször, mint bármi mást életemben. Igaz, az elmúlt másfél évtizedben jó ha egyszer megnéztem körülbelül, akkor is hatalmasat csalódtam, talán mert a szanaszét vágott RTL klubos verzióhoz volt szerencsém. Azóta már a helyén kezelem ezt is, mint régi videóklasszikust. Szerintem ugyanis nem én lehettem az egyetlen, aki a maga idejében ennyire szerette az Oroszlánszívet.
Az elején mutatnak egy szétégetett embert, ami nekem a brutalitás netovábbjának számított öt évesen. Annak ellenére, hogy mindez a főhős bátyjával történik, érdekes módon a bosszútéma, mint a harcművészeti filmek legnagyobb toposza elő sem kerül. Elintézik ezt annyival, hogy a rendőrség már elkapta a tetteseket. Történetesen ennek a testvérnek van egy felesége is, akivel könnyen beleerőszakolhatnának az Oroszlánszívbe egy harmatgyenge és felesleges romantikus szálat, de nem teszik meg. Ennek a feleségnek van egy kisgyereke is, aki könnyen válhatott volna idegesítővé, ezzel szemben nagyon aranyosra és meghatóra sikeredett a kis színésznő játéka. Ezek a banánhéjak mind kínálták magukat, hogy elcsússzon rajtuk a film, de a készítők kikerülték ezeket a hibákat. Ha nagyon akarnánk még némi mondanivalót is láthatnánk benne, hogyan zsákmányolják ki a gazdagok a szegényebbeket. Persze nem mondom, hogy ez valami nagyon eredeti alkotás. Állítólag elég sokat merítettek a Hard Times című Charles Bronson remekműből, amihez még nem volt szerencsém. A Van Damme-ot üldöző két öltönyös figuráját egy az egyben a Véres játékból vették át, csak itt kicsit nagyobb súlyuk van a történet szempontjából, hisz nem haza akarják vinni, hanem az idegenlégióba. A jópofa néger mellékszereplő is állandó toposz, a Kickboxerben is felbukkant. Azzal ellentétben itt tényleg egy nagydumás, jópofa szereplő, akinek remek szövegei vannak, amihez a kiváló magyar szinkron (Balázs Péter) is hozzájárul: „nagyon klassz bunyós vagy, de a szart se tudod megszámolni” és hasonló elhadart dumák. Amiben az Oroszlánszív különbözik a többitől, hogy van benne némi emberség, drámai töltet, ha úgy tetszik. Nyilván nem kell mély tartalomra gondolni, hisz ez csak egy ürügy arra, hogy főhősünk belemerüljön az utcai harcosok világába, de motivációnak teljesen megfelel, és sosem árt, ha van emberi oldala is egy filmnek. A dzsesszes aláfestő zene ezt hol megtámogatja, hol pedig nevetségessé teszi. Néha a mi jó Van Damme-unk is túljátssza egy kicsit a szerepét, de egyáltalán nem vészesen. Tökéletesen jó a szerepre, mert lehet hogy szar színész, de a mozgása például nagyon látványos, a teste is tökéletesen kidolgozott, és elég jóképű is ahhoz, hogy tetsszen a csajoknak, akik ismét megkapják a szokásos funkciótlan, premier plános seggjelenetet. Viszont ezúttal a híres spárga kimarad. Van Damme esetében sokan mondják, hogy mindig ugyanazt a figurát alakítja, de ez egyáltalán nem igaz. A Véres játékban egy tökéletes jellemű, hidegfejű, legyőzhetetlen harcos, a Cyborgban egy sebzett lelkű vándor, a Kickboxerben egy elszánt, naiv, fiatal srác, míg itt egy buta, de bátor férfi, akinek már sok minden van a háta mögött. A lényegről még nem írtam: a bunyókról. Kitünőek. Hosszúak, látványosak, izgalmasak és nagyon változatos helyszíneken játszódnak, ennek megfelelően elég ötletesek is. A fináléban pedig csúcsra járatják az egy ütés/6-7 beállításból technikát, ami nekem mindig is nagyon tetszett. Itt nem a végső ellenfél, Attila a főgonosz, ő szimplán egy durva harcos, hanem inkább a főhőst eláruló gaz ribanc, aki persze a végén jól megszívja.
A film legvége pedig, ha egy kicsit is bele tudtad élni magad, akkor elég megható. Ha nem, akkor közhelyes, giccses és hatásvadász. Összességében rengeteg helyen bele lehetne kötni az Oroszlánszívbe logikailag, vagy a történet szempontjából, illetve különböző bakikba és egyéb apróságokba. De én azt javaslom, csak dőljünk hátra és kezeljük a filmet a helyén; egy érzelmes, pörgős, bunyós videóklasszikusként, ami a mai napig abszolút élvezhető.