Az 1967-es Csak kétszer élsz után, egy átmeneti, kísérleti korszak következett a 007-es sorozat történetében, mely egészen az 1977-es A kém, aki szeretett engem-ig tartott, mikor az alkotók újra megtalálták a saját hangjukat. Így nyilvánvaló, hogy ebben a korszakban készültek a legfurcsább, legkülönösebb epizódjai az egész szériának. Ilyen "érdekes" film ez is.

A legnagyobb érdeme ennek a résznek, egyértelműen az új főhős Roger Moore. Szerény személyem ugyan Conneryt jobban preferálja, de Moore érdemei vitathatatlanok; megmentette a sorozatot, és teljesen újraértelmezte Bond figuráját. Nála nem egy munkájának élő, könyörtelen gyilkos macsó, hanem egy humoros, élvhajhász úriember, akinek alkalomadtán, muszáj ölnie is. Moore egész játékstílusa sokkal játékosabb, könnyedebb, mint bármelyik másik 007-est alakító színészé. Ehhez hozzájárul az egész lényéből sugárzó eleganciája, humora, melyek a figura védjegyeivé váltak. A vele készült filmek is mind ilyenek: habkönnyűek, viccesek, elegánsak. Talán csak épp legelső alakítása más egy kicsit, ugyanis az alkotók ekkor még mindig a kísérletezés hosszú stádiumában tartottak.

A főcím előtti jelenetben bizarr módon megölnek 3 MI6 ügynököt: egyiket az ENSZ-ben intézik el, miközben a magyar nagykövet beszédet tart, másikat egy temetési jazz-menet tünteti el, a harmadikkal pedig egy woodoo szertartáson végeznek. Az egyedi főcímben égő koponyákat, bennszülötteket, na meg a szokásos lány sziluetteket láthatjuk. Az (ezúttal nem John Barry szerezte) zene nekem nagyon tetszik, dallamos, lendületes, de tény, hogy semmi köze a már megszokott „bondos” hangzáshoz. (Mellesleg a Shrek 3 egyik legviccesebb jelenetéhez is köze van.)
Miután ez is megvolt, Bond lakásában találhatjuk magunkat (nyilván máshova költözött a Dr. No óta), ahol természetesen egy szép nővel hentereg. Eléggé érthetetlen és szokatlan módon megjelenik M, illetve Miss Moneypenny, a 007-esnek pedig azonnal utaznia kell, még Q-val sincs ideje találkozni (mondjuk ettől függetlenül azért kap egy küytüt). Bond M-el való viszonya megmarad ugyanolyan ironikusnak, már-már vígjátékinak, mint amilyen az előző kalandban volt. A főhős érkezése, annak megjóslása, a kedvenc jeleneteim közé tartozik.
A forgatókönyv eddig se, ezután pedig végképp nem követi az eredeti regényt, pedig lehet, hogy jobban tette volna: a könyv ugyanis Fleming második műve volt, az első igazi 007-es hangulatú és cselekményszövésű könyv, tele nagyszerű pillanatokkal, melyekből a filmben semmit se látunk (bár később ezeket is feldolgozták a Szigorúan bizalmasban és A magányos ügynökben.). Az Élni és halni hagyni azonban nem csak az original Flemig-novelre nem hasonlít, de a sorozat eddigi, illetve ezutáni részeire sem nagyon: ’73-ban erőszakosan próbálták megújítani a szériát, de végül inkább visszatértek a már jól bevált recepthez. (Talán a következő 22. Bonddal is ez fog történni?) Sokkal inkább a ’70-es évek akciómozijainak, tv-sorozatainak hangulata jön át, melyet néha-néha „megzavar” a Bond-theme. Az ellen Kananga (Yaphet Kotto) ugyan kellően erős, karizmatikus, emlékezetes gonosz, de híján van a világuralmi terveknek. Ettől függetlenül a Bond sorozat gonosz-pantheonjának előkelő helyét foglalja el, nem úgy, mint a sorozat másik heroincsempésze. Apropó: heroin… ez is olyan ’70-es években divatossá váló téma. A regényben szó sincs ilyesmiről, ott kincsvadászok vannak. Ahogy a könyv legmeghatározóbb momentuma Mr. Big hálózata, itt mindössze egy rövidke jelenetben érzékelhető. Nemcsak ez, hanem a sorozatban már megszokott nagyszabású monumentalitás is hiányzik. A fő kunsztnak szánt motorcsónakos üldözés a teljesen fölösleges és egyáltalán nem vicces Pepper sheriffnek, és hosszúságának hála, a világrekorder kaszkadőrmutatványok ellenére totális unalomba fullad, megtöri a film amúgy pergős, élvezetes tempóját. Szerencsére ezután egyből jön a finálé, még akkor is, ha az egyik fele woodoo-s, a másik fele pedig egy szar barlangban játszódik. Hol van ez a kráter-díszlettől, vagy a Piz Gloriától? A Bondgirlel ugyanez a helyzet: helyesnek helyes, de nem különösebben szép, vagy érzéki, igazából jelleme se nagyon van. Azt se lehet pontosan tudni, melyik oldalon áll. (Bár az átverése szerintem elég „bondos” és vicces). Ahogy a krokodilos kaszkadőrjelenet is a sorozat eddig hagyományait őrzi. Kananga halála szintén egy ilyen filmhez méltón ötletes, de a megvalósítás pocsék. A legvégső vonatos bunyó, az Oroszországból szeretettel-t idézi, és megelőlegezi a Kém, aki szeretett engem-et. A bunyóról jut eszembe: az összes Roger Moore filmben nagyon szarul és hiteltelenül vannak megoldva, majdnem annyira, mint az Angyal-ban. Ez jól látható a film eleji blaxpolitation beütésű jelentekben is, mikor Bondot ki akarják végezni a sikátorban. Ekkor ismét megpróbálják kiaknázni azt a humorforrást, miszerint a 007-es, idejétmúlt, nem illik bele a környezetébe. Szerencsére ez itt viccesebben és kevésbé élesen sikerült, mint az előző kalandban. Ezenkívül megjelenik Quarrel fia, mint Bond segítője, illetve Jamaica is, de ezúttal szó szerint a sötétebb, felhősebb oldalát láthatjuk. A klasszikus értelemben vett „bondi” humortól sem kell búcsút vennünk, még akkor sem, ha a film nem annyira vicces, mint a Gyémántok az örökkévalóságnak. A csúcs: a 007-es pisztolyt fog az őt eláruló kettős ügynöknőre, a vízesések alatt, szeretkezés után:

Rosie: Te nem ölsz meg egy nőt, aki épp most volt a tiéd.
Bond: Kár lett volna, ha előtte öllek meg.

Ám mindezek ellenére az Élni és halni hagyni természetfeletti vonala nem illik bele a sorozat egészébe, még akkor sem ha nem jelentős, és akkor sem, ha az Ördögűző évében készült. (De lehet, hogy csak az a gond, hogy alapvetően nem szeretem az ilyen filmek többségét (kivétel az Ördögűző, Angyalszív)). Mindegy is, egy 007-es kalandhoz még akkor sem passzol az ilyesmi, ha az eredeti könyvben sokkal több szó esik erről, és akkor sem, ha érdekes kontrasztban áll az újdonsült Roger Moore könnyed lazaságával.

A kedvenc poénom pedig tőle ebben a filmben: Felix lighter???

Kicsit talán úgy tűnik, hogy lehúztam a filmet, de már sokszor láttam és az utolsó megtekintés alkalmával ez maradt meg bennem, de pár hónapja még én háborogtam egy az Élni és halni hagyni-t elmarasztaló kritikán.

Szinkront természetesen most is, mint minden Bond dvd-n találhatunk. Ezúttal azonban elég furcsa dolog történt: a magyar szöveg, valamiért köszönőviszonyban sincs az eredetivel. Szokás szerint Láng József Moore hangja, aki teljesen más hangszínben beszél, tök máshogy hozza a figurát, ráadásul jóval öregebb is, mint Moore ’73-ban. Gondolom azért, mert az Angyal óta ígyis-úgyis ő kapta meg a R.M filmeket, tökmindegy volt a magyar néző számára, hogy mennyire hitelesen hozza az eredetit. Ez a hozzáállás meglátszik a több száz Angyal és Minden lében két kanál után készült Bond filmeken is, így hát ezúttal is inkább az eredeti hangot ajánlanám szíves figyelmetekbe.
Azonban a felirat sem a legszerencsésebb, talán a legrosszabb mind közül. Bukiból például máris a film elején csizmakészítőt csinál.

Szokás szerint itt az alapos és érdekfeszítő doksink: az előző részben eredetileg amerikanizálni akarták az ügynököt, most meg aszondják elképzelhetetlen, hogy ne legyen angol. Things changed. Aztán megkapta a szerepet Broccoli és Saltzman gamblingpartnere a már ’62-ben felmerült, de akkor épp elfoglalt Roger Moore, akit összehasonlítanak Conneryvel, illetve elemzik érdemeit, szerepfelfogását. Roger Moore kb úgy néz ki, mint egy festett hajú, elaszott hulla, de megnyerő humora, túláradó eleganciája, mégis kellemessé és szórakoztatóvá teszi. Szóba kerül a szereplőválogatás, ahol egyedülálló módon az összes főbb szereplő meghal. Rengeteg baleset történt forgatás közben, amit sokan woodo-átoknak tartottak, de még így is kiemelt szerep jut a krokodilfarmtulajdonos Ross Kananga zseniális és hátborzongató kaszkadőrmutatványára, amely az extra lemeze egyik csúcspontja.

A másik csúcspont egy Bondot kiparodizáló ’64-es kabarészerűség, melyben Roger Moore alakítja a 007-est. Ez a filmecske rendkívül humoros és jól el van találva, jómagam a hasam fogtam a röhögéstől. Nagyszerűen időzítenek, a poénok pedig ma is simán ütősek.

A többi pedig a szokásos egyszer nézhető anyag.

Egy kis személyes élmény (akit nem érdekel, a kritikának itt vége):
Legalább 10 éve ment az Élni és halni hagyni valamelyik német kereskedelmi adón. Tv3-unk nem volt, Bond filmeket pedig akkoriban épp nem nagyon lehetett videón beszerezni. Így ez volt az első film, amit meg akartam nézni, még akkor is, ha németül. Erre elkezdődik a film és a csávó elkezd magyarul beszélni. Hirtelen azt hittem, hogy valami isteni csoda folytán magyarul fog lemenni a Bond-kaland a német csatornán. Azonban gyermeki naivitásom és reménykedésem tiszavirágéletű volt, mert elég hamar megszólaltak németül, elkeseredésemben pedig kikapcsoltam a tv-t. Ma már tudom, hogy ha igazán hittem volna, benne, akkor se beszélt volna tovább magyarul. Ahogy azt is tudom, hogy nem ez lett volna a legjobb film a Bondok megismeréséhez. (Még akkor sem, ha a Moore filmek közül tényleg ezt vettem meg, így ezt láttam elsőként videón.)
Az Őfelsége titkosszolgálatábannal hasonlóan jártam. Akkor szerencsére magyarul beszéltek, mert vendégségben néztem a tv3-on. De az sem az a tipikus Bond film és nagyon sajnáltam, hogy elaludtam a rövidke bikaviadal után. Bár szerintem a halovány Lazenby volt az oka.
Szerencsére egy ismerősöm kölcsönadta az Aranyszemet, nemsokára pedig megkaptam a Csak kétszer élsz-t, és beléptem James Bond hihetetlen világába.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.