Az 1974-es Bond volt az addigi epizódok közül a legkevésbé jövedelmező, annak ellenére, hogy még mindig a korábban hatalmas sikert aratott Roger Moore játszotta a főszerepet, illetve, hogy a filmben tulajdonképpen minden fontos összetevő megtalálható: felejthetetlen gonosztevő, látványos helyszínek, díszletek, jó zene és töménytelen mennyiségű humor. Már meg is van a „bukás” miértje; Az aranypisztolyos férfi a széria legmulatságosabb darabja, de -annyira, hogy már nem is 007-es kalandot, hanem vígjátékot, vagy paródiát láthatunk, sokan ezért a legrosszabb Bondnak tartják.

A kezdő képsorok egy látványos, szép, egzotikus helyen, dekoratív nővel és Chrisropher Lee-vel peregnek. Ott van még a törpe Nick Nack, akitől sokan kiakadnak, de szerintem jópofa. A következő vidámparkos-gyilkos jelenet előkészíti a finálét nekünk, ezt előre sejtjük, de nagyon nem tetszik a dolog. A főcímben fodrozódó víz, ázsiai lánykák, meg persze maga az aranypisztoly látható. A zene elég jó (John Barry visszatért), de lehetne jobb is. Aláfestésként jobban működik, mint dalként.
Bond M irodájában: alapjelenet, itt mégis teljesen más. Megjelenik a csak a Moore-filmekre jellemző tudálékossága a 007-esnek. Az a jelenet, amikor M kérdez valamit az ügynöktől, az pedig hosszan, körültekintően válaszol, bizonyítva, hogy ő minden témában otthon van. Ez engem határozottan idegesít, itt még mondjuk teljesen poénra veszik a dolgot, így nem annyira zavaró. Ezenkívül főleg az önirónia dominál:

Bond: Ki fizetne egymilliót azért, hogy megölessen?
M: Féltékeny férjek, sértett szabók, porig alázott séfek. A lista végtelen hosszú.

És még sorolhatnám. Ahogy az ügynök megszerzi az arany pisztolygolyót, ahogy Q-val dumcsizik… mind-mind vígjátékba, nem pedig kémfilmekbe való elem. Néha ez a humor fergeteges, néha már egy kicsit fárasztó, de biztos, hogy ennek eredményeképpen feszültségnek, izgalomnak a szikráját sem találhatjuk. Lehetetlen komolyan venni az alkotást, így nem csoda, ha a 007 történetének egyik legjobb gonosztevője is elsikkad. Scaramanga. Még a neve is jó hangzású. Nem is akárki játssza, hanem maga Dracula, Dokuu gróf, (és a Gyűrűk ura gonosz mágusa) Christopher Lee. Benne van a figurában a lehetőség, hogy Bond sötét oldalaként ábrázolják. Hisz ugyanolyan úriember-gyilkos ő is, csak a másik oldalon áll, meg 3 mellbimbója van. Persze, csak benne van a lehetőség, az írók ezt nem használták ki. Annál is inkább, mert Moore helyreteszi a végső küzdelem előtt Scaramangát, hogy ez nem is így van. Közben azt is érzékeltetik, hogy az aranypisztolyos férfi jóval műveletlenebb, de sokkal gazdagabb, mint a 007-es. Christopher Lee nagyon jó a szerepben, de ezt elszúrták.
Szeretője Maud Adams, érzéki, persze hiába, mert az ő szerepe is szarul van megírva. A Polipkában később sokkal jobban játszik, itt egyszerűen halovány, nem kap elég teret. Legjobb jelenete, melyben Bond rányit a zuhanyzóban igazán szexi, vicces a legjobb értelemben „bondos”, aztán valami furcsa történik. Roger Moore hirtelen tök értelmetlenül pofán vágja, meg majdnem kitöri a karját, hogy a lány eláruljon olyan információt, amit már egyébként is rég tud. Ilyen brutalitást még a Connery-féle részekben sem láthattunk, Moore-tól pedig többszörösen furcsának hat. A cselekmény további részéből visszatekintve pedig ez a jelenet már sokszorosan logikátlan. Azonban nem ez a legzavaróbb, hanem Britt Ekland és az ő egész szerepe. Ő ugyanis a leghülyébb Bond-tyúk cím örökös birtokosa (a vígjátéki, parodisztikus vonalat erősítendő). Ráadásul még csak jól sem néz ki, mint például az eredeti Get Carterben. A 007-es partnere pedig egy izgága ázsiai, akire nem nagyon fogunk később emlékezni.
Merthogy ez a második Távol-Keleten játszódó produkció, így ennek is van egyfajta különös atmoszférája, mely mégis jelentősen különbözik a Csak kétszer élsz kissé melankolikus hangulatától. A látványos helyszínek, mint például a hajóroncsban található főhadiszállás és a különleges Scaramanga búvóhelye a Bond-filmek legemlékezetesebbjei közé tartoznak. Igazán lélegzetelállító, ráadásul nem egy díszlettervező keze munkáját dicséri, hanem a természetét. Persze ettől függetlenül itt is van egy nagyszabású, futuriszikus díszlet. Ennek megfelelően a finálé is a jobbak közé tartozik, épp a gonosszal való párbaj nem elég érdekes. A legvégén pedig a titkosügynök és a törpe párbaja csakis és kizárólag a humorfaktort növeli tovább. Ahogyan Pepper sheriff újbóli feltűnése is. Szerencsére ezúttal egyáltalán nem ront a filmen, igaz nem is tesz hozzá sokat. Nem úgy a csúcspontnak számító különleges kaszkadőrmutatvány, amit szintén megpróbáltak egy hülye hangeffektel elcseszni, mégsem sikerülhetett, annyira gyönyörű, ma is bőven a legjobbak között van. És az ezt megelőző autós hajszára sem igazán panaszkodhat szerintem senki. Pepper sheriffnek persze be nem áll a szája egy pillanatig sem.

A Bond-sorozat mindig is hűen tükrözte a korszellemet, akármelyik epizódot megnézve képet kaphatunk az akkori világ és a nézők elvárásairól, problémáiról. Az aranypisztolyos férfiben ez fokozottan jelen van, ugyanis az energiaválság kitörése miatt egy alternatív energiaforrási lehetőség egy napelem körül bonyolódik a sztori, ez a történet MacGuffin-ja (mint az Oroszországból szeretettel-ben a kódfejtő masina). Ezenkívül pedig akkortájt robbantak be a kung fu filmek, így nem csoda, hogy ez is bőven megtalálható, sőt egyértelmű utalást is halhatunk Bruce Lee-re vonatkozóan. Bár azt azért hozzátenném, hogy a Bond alkotók egy kicsit mindig le voltak maradva. Jelen filmnél maradva is: Bruce Lee utolsó filmje ’73-as. Az Élni és halni hagyni pedig 2 évet is késett a legnagyobb blaxpolitation sikerhez az eredeti Shaft-hez képest. De mondjuk a Casino Royale is le van maradva a hasonló koncepciójú Batman Begins mögött, a Polipka az Indiana Jones mögött, a Moonraker a Star Wars mögött, és még ki tudja meddig sorolhatnám. Az alkotók mindig igyekezték megragadni a korszellemet, hogy az idejétmúlt figurát így tegyék aktuálissá.


Bevallom őszintén, sosem néztem végig szinkronnal ezt a részt sem, mert két dologban teljesen biztos vagyok. Az aranypisztolyos férfi nem egy jó Bond film, de vannak megkérdőjelezhetetlen erényei: ütős humora (melyet valószínűleg közel sem olyan hatásos magyarul) és Christopher Lee (akinek hangja szintén utánozhatatlan). A Láng József-Roger Moore problematika pedig nálam mindig fennáll.

A werk a regényből indul ki, mely hatalmas bestseller lett, mondjuk én nem olvastam, de úgy tudom Fleming legrosszabbjai közt tartják ma számon.
Roger Moore Conneryvel ellentétben sokat nyilatkozik ezekben a visszaemlékezős filmekben. Figyeljétek, ahogy kimondja Lazenby nevét…. Átkozottul vicces.
Kiderül, hogy Michael Wilson a sorozat egyik mai producere és későbbi forgatókönyvírója, ebben a részben segített be először tudományos dolgokkal a többszörösen átírt forgatókönyvbe. Fura arról nem beszélnek, miért vették ennyire viccesre, és komolytalanná a figurát, de én sejteni vélem, hogy az utolsó Mankiewicz-féle átíráskor került bele a humor nagy része.
Megtudjuk, hogy Crhistopher Lee Fleming unokatesója és, hogy milyen jó arc. Sokat beszélnek a nehéz forgatási körülményekről, meg, hogy bordélyban laktak, meg ilyenek. Természetesen kivesézik a fő mutatványt, Saltzman elefántcipőit és a producerpáros válásáról is szó esik.

Nem véletlen e film extrái közt találhatjuk meg a 007-es kaszkadőreiről készült összeállítást sem. Hallhatunk Bob Simmons-ról, aki a korai korszak Ken Adamje, John Barryje vagy Maurice Bindere volt a kaszkadőrmutatványok és rendezésük terén. Láthatunk filmbejátszásokat, felfednek nekünk trükköket, jogosan dicsérik egymást. Végigszáguldanak mind az addig elkészült 19 filmen, jellemzik a Bondot alakító színészeket (azt mondják, hogy Moore jól tud ütni, itt elvesztették a bizalmamat). Azonban csak kevés balesetet említenek meg, halálesetet viszont egyet se. Mivel az egész csak 20 perces, ezért elég felületes doksi, de jó, hogy van ilyen is.

A kisfilmek közt van egy Guy Hamilton interjúiból és forgatási képsorokból álló valami, ahol Guy Hamilton beszél rendezői karrierjének kezdeteiről, a Bond filmekről, végül pedig Bondot megpróbálja elhelyezni az életben és a háborúban. Közben elgondolkoztam, hogy miért van az, hogy Guy Hamilton megrendezte a rajongók szerinti legjobb (Goldfinger) és a legrosszabb (ez) epizódot. 4 Bond rendezése közül csak a Goldfinger sikeredett igazán jóra, sem a Gyémántok…, sem az Élni és halni hagyni nem tartozik a legsikerültebbek közé. De inkább rákentem mindent az írókra, a producerekre és az átmeneti korszakra.

A sorozat dvd kiadásainak szinte mindnek nagyon szép, elegáns borítója van, az Aranypisztolyos férfié, pedig talán a legjobb mind közül.

Sokan a humora miatt kárhoztatják, de én amondó vagyok, hogy tele van fergeteges poénokkal, az egész sorozatból ez a leginkább vígjátéki beütésű, az izgalom hiánya ellenére mégis végig pergős, egy perc üresjárat nincs benne, hibái ellenére rendkívül jól szórakoztam az elejétől a végéig. Végülis elfér egy ilyen film is a sorozatban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.