Az első dolog, amit mindenki megemlít ezzel a kalanddal kapcsolatban, az Roger Moore kora. Nem tudom ők eddig hol hordták a szemüket, de színészük, ekkor már legalább két film (4 év) óta teljesen kiöregedett a szerepből. Bár kétségtelen, hogy itt a legidősebb, ez nem sokkal zavaróbb, mint a Szigorúan bizalmas-ban. Tehát ez nem új hiba, ettől eltekinthetünk. Moore ebben a részben is elegáns, visszafogott, humoros, nem változott, akárhány ránc is borítja arcát Legalábbis eddigi filmjeihez képest nekem nem tűnt fel negatív változás.
De nézzük a többi szereplőt!
Christopher Walken az első Oscar-díjas főgonosz. Nekem is a kedvenc színészeim közé tartozik, ebben a szerepben is tökéletes alakítást nyújt. A háttértörténetét remekül megírták; egy náci orvos terhes zsidó nőkön végzett kísérleteinek egyetlen túlélője, hatalmas intelligenciahányadossal és pszichopata hajlamokkal. Walken kinézete teljesen megfelel ennek a képnek. Hogy még teljesebb legyen a kép, ő ráadásul egy KGB-ügynök, akinek meggyűlik a baja szervezettel. Persze tömegpusztító tervvel és milliárdokkal is ellátták. Mindezek mellett egyszerre kegyetlen, visszataszító, mégis karizmatikus karakter. Puszta szadizmusból saját embereit vízzel árasztja el, majd saját kezűleg lövi élvezettel szitává szerencsétleneket. A Moore-játszotta Bond ellenfeleivel eddig mindig udvarias, néhol pedig kemény volt, ha a szükség úgy hozta. Most más a helyzet. Le lehet olvasni az utálatot, az undort az arcáról, mikor Walkennel beszél. Emellett nem mondanám azt se, hogy ironikus, vagy udvarias lenne a viszonyuk. Ugyan ezt a náci-KGB-s múltat jobban is kibonthatták volna az alkotók, de így is érdekes a figura. Utolsó mosolya és halála pedig nagyon emlékezetes. Ezenkívül humora is van a fickónak. Miután léghajón tartott tárgyalásának egyik résztvevője nem hajlandó társulni vele, kidobja őt pár száz méter magasról, majd üzlettársaihoz fordul, és megkérdi:

„Ki akar még kiszállni?”

Walken az egyik tényező, ami miatt kötelező eredeti hanggal nézni a filmet. Magyar hangját hirtelen nem ismertem fel, de nem sokat ad vissza az eredetiből, majdnemhogy élvezhetetlenné teszi Walken kegyetlen és sármos játékát, melynek hála Scaramanga óta ő a legjobb ellenfele a 007-esnek. Ilyen gonosznak pedig nem hétköznapi csatlós jár.
Hanem egy olyan bizarr választás, mint Grace Jones. Nem tudom egyszerűen eldönteni, hogy jelenléte ront, vagy javít a film összképén, mindenesetre ő is azon tényezők közé tartozik melyek különlegessé teszik ezt a kalandot. Tulajdonképpen Bond-girlnek is tekinthető, hisz lefekszik az 57 éves ügynökkel. (Azért ez még bizarabb: a 2 méteres, félelmetes, izmos, taszító, fekete hölgy az idős angol úriemberrel). A végével kapcsolatban…. Az az igazság, hogy nem hiszek a rosszfiúk megjavulásában egy 007-es kalandban. Mindig hülyén jön ki és ez itt sincs másként, ráadásként így le kell mondanunk May Day és Bond összecsapásáról, amit azért szívesen megnéztem volna. Mindegy, jelleméhez nem illik semmiképp az önfeláldozás. Szerintem, ha Bond nem ölné meg, akkor hagyná beteljesedni a katasztrófát, üldözni kezdené Zorint, és mindenképpen megpróbálná megölni. Ahelyett, hogy halálával keresztülhúzza a számításait, minden idők leggyengébb Bond-fináléjában.
A másik lány szerencsésebb választás. Tanya Roberts a legeslegszebb lányok közé tartozik a sorozatban. Talán csak az isteni Ursula és Sophie Marceau veheti fel vele ilyen téren a versenyt. Első ránézésre talán tipikus ’80-as évekbeli cicababának tűnhet, második ránézésre is az. Tulajdonképpen a tipikus törékeny, bajba jutott, érzéki szépséget testesíti meg, de néha legalább próbál segíteni Bondnak, nemcsak sikoltozik. Nem lehet minden csaj kém, vagy bűnöző; ő inkább határozott, kitartó, emellett bombázó is, gyönyörű kék szemekkel, szép hosszú szőke hajjal, csodálatos testalkattal. Még egy aranyos, emberi pillanat is jutott, ami nem sok Bond-girl sajátja. Arra gondolok, mikor tűzoltóautóval menekülnek a film egyik legjobb jelenetében, ő pedig, mint egy rossz kisgyerek bekapcsolja a szirénát. Egyetlen hibája ebben a filmben az, hogy túl későn lép be a cselekménybe, tulajdonképpen csak a második órában. (Lehet, hogy kissé elfogult vagyok vele kapcsolatban: egyik előző filmje a Beastmaster című fantasy, gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, már kiskoromban is gyönyörűnek tartottam. Bár jó időbe telt, mire rájöttem, hogy ő az, mert elég régen láttam a Beastmaster-t, ráadásul abban még vörös hajjal szerepelt. Mindegy is, ezután újra megkerestem az ezeréves-narrátoros kazit, és megnéztem. Közben kiderült, hogy a film reklámozására készített egy Playboy fotósorozatot, amit szintén sikerült megtekintenem. A Bond-készítők is itt figyeltek fel rá, Grace Jones-ra pedig egy másik fantasyban a Conan, a pusztítóban.) Sajnos Tanya Roberts nem épp a legjobban választotta meg a szerepeit, jelölték néhány rossz filmben Arany Málnára, majd végül eltűnt a B-filmek tengerében, mint oly sok Bond-lány. A lényeg, hogy jelentősen emeli a Halálvágta fényét, nélküle és Walken nélkül nem sokat érne az egész. Moore-al egyáltalán nem illenek össze, tulajdonképpen az utolsó szokásos jelenetet leszámítva, inkább szövetségesek, mint szeretők. Még a Moore-tól megszokott kétértelmű utalásokat is hanyagolja. Talán a készítők is érezhették, hogy ehhez a lányhoz már túl öreg.
Bond másik szövetségese Patrick Macnee, a későbbi dokumentumfilmek állandó narrátora. Kettősük Moore-al igen szórakoztató, ahogy Bond adja az arisztokratát, ő pedig a cselédet. Egy elég jó jelenetben azonban sajnos megölik őt. A 007-es új szövetségest kap egy CIA-s (Felix Leiter biztos nem ért rá) Chuck Lee személyében, aki a film legfelejthetőbb momentumai közé sorolható. Egy héttel a megtekintés után, már el is felejtjük, hogy szerepel benne.
Ennyit a szereplőkről, nézzük magát a filmet!
Korrekt, izgalmas, síelős akcióval indul, melynek végén Bond még snowboardozik is, amit valószínűleg a Die Another Day próbált megidézni. A végén a jéghegy, mint álca, nagyon jó húzás.
A főcím szerintem borzasztó lett: erőltetett ’80-as évek dizájn, undorító neonfényekkel. Közben pedig az egyik legfurcsább betétdal szól a Duran Duran előadásában. Kicsit sem jó, vagy bondos, de nem is barrys, annak ellenére, hogy elvileg ő írta. A score azonban ismét kiválóra sikeredett, tán a legjobb a sorozatban. Egyszerűen nagyszerű.
Ahogy a készítőket nem érheti vád a remek Eiffel-tornyos, majd autós üldözésért sem. Igazán kitettek magukért. A lovas hajsza azonban nagyon nem illik egy ilyen filmbe, kitalálhattak volna igazán valami mást is. Egyébként nem értem, miért érdekes, hogy Zorin csal-e a lóversenyen, amikor az orosz mikrocsipekkel kapcsolatban kezd Bond nyomozni utána. Ezenkívül azt pont ki se deríti, amivel megbízták (bár számunkra egyértelműen kiderül), hanem a Main Strike miatt nyírja ki. Mondjuk ez tényleg fontosabb, mint a britek mikrocsipje.
A filmnek továbbá nagy hibája szerintem, hogy ezúttal Moore első filmje óta először, hiányoznak a látványos, hangulatos helyszínek. Zorin francia kastélya mondjuk nem rossz választás, de közel sem olyan szép, mint a Polipka palotái, vagy a Moonraker-ben a másik főgonosz szintén francia eredetű kastélya. Egy Bond-kalandnak elengedhetetlen tartozéka a varázslatos helyszín. Itt pedig ennek híján vagyunk. San Francisco pedig nem az a tipikus, egzotikus város, ahogy az a szar bánya se túlzottan Bondra emlékeztető dolog. De további látványosságokról is le kell mondanunk (még szerencse, hogy Tanya Robert szerepel), de így legalább nincsenek olyan nagy túlzások, sajnos azonban néhány jelenetet leszámítva az izgalom is hiányzik. A forgatókönyv sajnos teljesen kidolgozatlan és felületes, fontos dolgok mellett suhan el, miközben lényegteleneket emel ki. Sok helyen lyukak tátonganak a sztoriban, nagyon sokmindennek nincs értelme a filmben, ezért elveszíthetjük párszor a fonalat. Azonban ebben a filmben nem a történetre fektették a hangsúlyt.

Persze akadnak így is nagyszerű jelenetek. Mikor Bond a Playboy-modell-szerű orosz kémnővel nosztalgiázik, és szeretkezik a kínai pezsgőfürdőben, a hölgy ellopja Bond kazettáját Zorin tervéről a Hattyúk tavának dallamára. Vicces, hogy véletlenül a rossz kazettát vitte el. (Itt felfigyeltem egy bakira. Mikor a nő beszáll az autóba szemmel láthatóan, nem Gogol elvtárs ül a volánnál, aztán következő jelenetnél már igen. Kizoomoltam, majd lelassítottam, hogy biztos legyek a dolgomban.)
Másik remek jelenet; Bond és Stacy beszorulása a lángoló liftaknába. Ha van az izgalmas Bond jelenetnek mintapéldánya, majdnem ez vinné a pálmát. (Azért csak majdnem, mert a végén eljutnak a Golden Gate hídra.) Azért ez a jelenet is toppon van. Amikor pedig az ügynök, Stacyvel a hátán lemászik az égő városházából, az engem kicsit a Notre Dame-i toronyőrre emlékeztetett, de nagyon tetszik. Utána pedig a rendőr leszerelése az igazán gizda fogás kedvenc ügynökünktől. Az ezután következő tűzoltóautós üldözés szintén remek, kár, hogy a felújított kép miatt még szembetűnőbbek a trükkfelvételek, mint eddig. A fő látványelem a hídról való átugratás pedig alig látszik.
A finálét már említettem, mennyire rossz; egy koszos bányában elárasztanak embereket. A végső párviadal a fegyvertelen 007-es és a fejszés Zorin közt a Golden Gate-n azonban szenzációs, amelyhez a kiváló aláfestő zene is hozzájárul. Talán minden végső összecsapás legizgalmasabbja és legjobbja ez a jelenet, bármely Bond kalandnak becsületére válna. Végül pedig fáradozásaiért a 007-es ügynök Lenin-rendet kap a KGB-től.

Szerintem ezt a részt már csak az utolsó jelenet miatt is érdemes megnézni. Csak Tanya Roberts miatt is érdemes, vagy csak az utóbbi jelenetek bármelyike miatt. Részleteiben nagyszerű dolgok vannak benne, csak az összkép nem sikerült valami fényesre. Ennek ellenére mégis itt van a legjobb gonosztevő és a legjobb lány. Az pedig elég ironikus, hogy Bond pont ebben a filmben, mikor már a legöregebb az őt alakító színész, fekszik le a legtöbb nővel. Szám szerint 4-el (a brit ügynökkel a jéghegyben, May Day-el Zorin kastélyában, az orosz kémmel a pezsgőfürdőben, végül pedig Stacyvel a zuhany alatt.) Szóval a Halálvágtában is egyértelműen megvan egy jó film lehetősége.

Már csak egy dolgot nem értek: Miért szól a filmekben minden puccos partin Vivaldi Négy évszaka?


Ezúttal Macnee helyett egy Rosemary Lord nevű hölgy narrál a fő dokumentumfilmben; igazán kellemes végre egy nő hangját hallani Macnee lassú, öreg stílusa már kezdett unalmassá válni. Gondolom azért helyettesítették, mert ő maga is szerepel a filmben.
Roger Moore szerepátvételével indítanak, majd az írók beszélnek az ötleteikről. Mindenki megdícséri Walkent, milyen jó rosszkisfiú volt, Grace Jones-al együtt. Szó esik az izlandi forgatás veszélyeiről, a 007-es stúdiót elpusztító tűzvészről, majd annak felépítéséről. Arról, hogy miért gyulladt ki, azonban egy árva szó sem esik, és arról sem, hogy ez jelentett-e tulajdonképpeni anyagi veszteséget, vagy sem. Sokat beszélnek viszont az Eiffel-toronyból való ejtőernyőzésről, illetve a tartalékkaszkadőrök bonyodalmáról. Maud Adams is nyilatkozik, azt mondja, valahol ő is szerepel ebben a filmben is. Hallhatunk arról, San Franciscoban milyen remekül együttműködtek a stábbal, végül pedig elbúcsúzunk Moore-tól. Ez annyiban merül ki, hogy munkatársai elismerően nyilatkoznak róla, majd láthatunk egy képmontázst róla miközben szól a Bond-theme. Conneryt múmiák búcsúztatták, Moore-nál ezt nem tudom miért nem így játszották meg.
A következő a Bond-zenéről szóló dokfilmben visszatér Macnee, úgyhogy róla sem kell lemondanunk. Ez is a szokásos gyorstalpaló, egyedül a téma miatt érdekes. A Bond-filmeknek pedig igazán különleges, egyedülálló és remek zenei világa van, mely elsősorban a 11 Bond filmet jegyző és a Bond-muzsikát megteremtő John Barry érdeme. A kezdetektől kezdve végigveszik a sorozat epizódjait, a Goldfingernél és a Csak kétszer élsz-nél pedig különösen sokat időznek. (Ami nem véletlen.) Természetesen hallhatunk bejátszásokat a betétdalokból és a score-okból. Van egy-két hiányosság azonban; egy szót sem ejtenek például arról, Barry miért nem szerzett ’87 óta Bond-filmzenét. Bár én sejtem az okát, (utolsó négy főcímzenéje nem sikerült valami jól, de a score-ok nagyszerűek voltak) de akkor is jó lett volna, ha ez szóba kerül. A másik szerintem hatalmas hiányosság, hogy egy büdös szót nem ejtenek a 007-es sorozat utolsó igazán jó főcímzenéjéről a Tina Turner énekelte Goldeneye-ról. Viszont hallhatunk a Holnap markában óta állandó Bond-zeneszerzővé előlépett David Arnold munkamódszeréről és a régi Bondok zenéje iránti rajongásáról. Személyes véleményem szerint az ő zenéi kellemesen meghúzódnak a háttérben, aláfestik a filmben látottakat, de semmi több. Jonh Barry sokkal jobb volt.
Láthatjuk még a Duran Duran mára már ócska, de annak idején nagyon sikeres videoklipjét is.
Az MI6 szekcióban pedig van egy korabeli, reklámszagú BBC doksi a forgatásról.
Találhatunk pár kivágott jelenetet is, John Glen bevezetőjével. Legtöbbje tényleg teljesen fölösleges. A fénypont Roger Moore bakija, mikor azt mondja Stacynek a polgármesterről, hogy baszódjon meg. Annyira nem illik Moore-hoz, hogy elképesztően vicces.
A tűzoltóautós, illetve lángoló liftes jelenetet láthatjuk több kameranézetből, és értetlenkedünk, miért nem használták fel azt a képsort, ahol tisztán látszik, hogy a tűzoltókocsi átugrat a hídon.

A borító persze most is szép, de lehetne szebb is. A filmhez jobban is illene, ha Grace Jones és az Eiffel-trony helyett, Tanya Roberts és a Golden Gate híd lenne látható Bond mögött a háttérben.

A következő kalandnál pedig az lesz a nagy kérdés. Mi a rosszabb? Az idős Moore, vagy az unalmas Dalton…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.