A 007-es ügynök filmes életében elérkezett a kettős jubileum: 40 évesen 20 filmet tudhat a háta mögött. A készítők nyilvánvalóan a sorozat egyik legjobb darabját szándékoztak erre az alkalomra kiadni a kezük közül. Egy minden addigi látványosságot felülmúló, humoros film lebeghetett a szemük előtt, összetett és igazán hangulatos történetvezetéssel. Közben természetesen némi újdonságot is szerettek volna szolgáltatni. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy a technikai háttér a lehető legmodernebbnek tűnjön.
Ezek után a legtöbb rajongó mégis a Moonrakerhez hasonlította a Halj meg máskort!… És azt kell, hogy mondjam: ez kicsit túlzás, de van alapja. (Bár a Holdkelte legalább nem vette egyáltalán komolyan magát. Könnyed parodisztikus hangvétel már a legelső jelenet, így ezek után mégis elfogadhatóbb volt, hogy Bond sugárpisztollyal lövöldözik egy űrállomáson.)

Amikor először láttam ezt az epizódot, - még moziban – emlékszem nagyon tetszett a kis újítás a gunbarrel-en. Jó ötlet, hogy láthatjuk a felénk repülő golyót, bevallom először egy pillanatra meg is ijedtem.
A főcím előtti nyitójelenet, egy korrekt kis akció, de igazából sehol sincs A világ nem elég motorcsónakos üldözésétől, vagy az Aranyszem szabadeséses menekülésétől, de még A holnap markában is látványosabb nyitójelenettel indított.
A Madonna főcímdalt annak idején megállás nélkül játszották; én szeretem Madonnát, de ennél ezerszer jobb főcímdalt is énekelhetett volna. Ezzel sincs semmi bajom, leszámítva azt, hogy nem elég "bondos". Ellenben a főcím maga a sorozat legjobbjai közé tartozik, az ügynök kínzását mutatja be a koreai börtönben, ezáltal pedig a főcím beépül a cselekménybe. Emellett szép, és kreatív. A fő motívumok a jég, a tűz, a skorpiók, és természetesen az elmaradhatatlan lánysziluettek.
Mondjuk én a 007-est nem úgy ismertem meg, hogy egy börtönben 14 hónapot raboskodik, eltűri a kínzásokat (Fleming toposza ismét visszatért, a Casino Royale-t elnézve pedig állandósult).Az eddigi 19 filmben ilyesmi elő sem fordulhatott, valahogyan mindig sikerült megszöknie, akárhányszor az ellenség csapdájába került. Ha nem volt kéznél valami szerkentyű, hát a saját eszére és erejére támaszkodva. Persze nézhetjük úgyis, hogy ő sem lehet mindig ilyen szerencsés, de az azért mégiscsak túlzás, hogy egy meggyötört csövesként szabaduljon ki, és akkor sem úgy, hogy megszökik, hanem egész egyszerűen elengedik. Ráadásul így nagyon hajaz az egész Brosnan egyik előző filmjére a Robinson Cruesora. Nagyon feszült jelenet következik M-el, akin először csodálkoztam, hogy lehet ilyen szemét, miután Bond megmentette őt A világ nem elégben. (Ezen nem kell megakadni, én voltam a hülye.) Szóval leszúrja, de ami még rosszabb, lefokozza ügynökünket, aki a Licence to Kill-hez hasonlóan magánakcióba kezd, mert természetesen valaki elárulta, nem a saját hibájából leplezték le. Ettől válik személyesebbé, vagyis magánüggyé a cselekmény. A 007 tehát a film elején egész karrierje mélypontján van, ahonnan csak felfelé vezet az út. De szerencsére attól még, hogy ismét magánüggyé válik a történte, Brosnan nem veszti el a stílusát, úgy mint Dalton tette annak idején.
Egyvalamit azonban 2002 december óta nem értek: hogyan tudta leállítani, majd újraindítani a saját szívét? Igazából végül mindig arra jutok, hogy ez egy baromság. Ahogy az sem a legbondosabb húzás, hogy ilyen csöves külsővel, kigombolt pizsamában bemegy a legelegánsabb hongkongi szállodába. Nagyon érdekes ellentét pont ezt a mindig elegáns figurát ilyen viccnek kitenni, bár én soha nem nevettem ezen.
De mindegy is 10 perc múlva már újra a régi laza, elegáns fickó. Annál is inkább, mivel jubileumi film lévén elkezdenek utalgatni a korábbi epizódokra. Az elsőre itt lettem figyelmes, Bond szeretkezését a tükör mögül próbálják lefilmezni, csakúgy, mint az Oroszországból szeretettel-ben. Ő viszont most átlát a szitán, és egy hamutartóval összetöri a tükröt.
A következő kubai helyszín egyszerűen telitalálat; részben azért, mert a 40 év alatt itt még egyszer sem járt a szuperkém, másrészről pedig ez mégis olyan, mint egyfajta időutazás a sorozat kezdeteihez a ’60-as évekbe. Kuba nagyon hangulatos, egzotikus és látványos is, tehát nagyszerű ötlet volt ide eljönni. A kezdeti komor hangvétel pedig sokkal könnyedebbé válik, ami szintén jó pont. Végre valahára pedig megjelenik Ursula Andresst idézve Halle Berry is, aki az egyik legdögösebb csaj a franchise-ban. És a legkönnyebben megkapható is. Egy 3 perces, kissé gyermeteg flört után máris a titkos ügynök ágyában köt ki. Az sem elhanyagolható, hogy először láthatunk szexjelenetet a sorozatban. Igazából persze ez a film sem korhatáros, tehát valójában nem látunk semmi érdekeset. És ezúttal is a női főszereplő hangja miatt kerülje el mindenki jó messziről a magyar szinkront. Halle Berry eredeti hangjában ugyan nincs semmi különös, de még ezt is jelentősen lehúzza Liptai Claudia csöppet sem hozzáillő orgánuma és játéka.
Közben a Bondfeeling nagyon megvan, ahogy a rengeteg nagyon feltűnő reklámbetét sem maradhat el ezúttal sem. Ennek ellenére még nincsenek kütyük egyáltalán, de igazából nem is nagyon hiányoznak. Meglepő húzás egy ilyen film közepén a London Calling című számot használni, mikor megérkeznek a városba. Az új főgonosz A kém, aki szeretett engemből kölcsönzött ejtőernyőjével látványosan lép színre. Toby Stephens nagyon csúnyán, kellő undorral tud nézni mindenfelé, egyáltalán nem jó ellenfél, egy pillanatra sem hittem el neki, hogy talán képes lenne diadalmaskodni a 007 fölött, nem igazi Bond ellenség. A nagy fordulat is jóval gyengébb, mint az előző epizódban, igazából ha valaki elgondolkozik a film közepén egy fél percre, máris rájön mindenre. A másik csavarnak szánt mozzanat Miss Frosttal kapcsolatban… nos, már legelső megtekintéskor, a moziban tudtam előre mi az ábra, annyira gyenge az egész. Miss Frost egyébként nem elég szép egy Bondgirlhöz, a tipikus hűvös, angol nő mintapéldánya. A másik gonosz csatlós Zao, csak külsejében emlékezetes, valójában egy átlag B-filmes rosszfiú, semmi különleges nincs benne. Szemét és kész. Bond oldalán áll viszont Falco, vagyis Michael Madsen, aki a kedvenc színészeim közé tartozik, sajnos alig kap szerepet, de azért jó, hogy itt van. Állandó mellékszereplőt akartak belőle csinálni, akkor nyilván lett volna ideje jobban is kibontakozni. De most már ez valószínűleg igencsak felejtős. Sajna.
A popkirálynő Madonnának is jut egy felesleges epizódszerep, így talán ez az énekesnő egyetlen filmje, amelyik nem bukott meg. Ő játssza Brosnan vívómesterét 4 percig. Brosnan, ha lehet, most még jobban hozza a már jól megszokott elegáns figuráját, minden jelenetben egyaránt remek, de már látszanak rajta az öregedés első jelei. Azért még egy részben simán jó lett volna. Az ódivatú, korrekt, kardozós szcénában is remekül játszik, nagy ötlet volt, hogy a hős és ellenfele már első találkozásukkor így összecsapnak.
Aztán Bond ismét találkozik M-el. „Elhagyott állomás, elhagyott ügynököknek.” Szintén remek a hidegháborút idéző helyszín. A 007 pedig immár hivatalában folytathatja munkáját. Első útja az új Q-hoz John Cleesehez vezeti, akit én imádtam a Waczak szállóban és a Monty Phytonban, de szerintem nem illik bele egy Bond filmbe. Humoros betétje azonban még nem is lenne akkora baj, az igazi baj az, hogy milyen szerkentyűt ad a titkos ügynöknek… Eddig is volt néhány hibája a Halj meg máskor!-nak de legalább annyira földhözragadt volt, mint az előző Brosnan-filmek. Ennek most vége. Nem tudom kinek az ötlete volt a vadonatúj (és gyönyörű) Aston Martin modellből láthatatlan autót csinálni, ahogy azt sem tudom, hogy Broccoli és Wilson ezt hogy hagyhatták jóvá. Egyáltalán miért nem tűnt fel senkinek, hogy ez mekkora hatalmas baromság? Nem tudom megérteni, de sikerült ezzel az aprósággal komolyan elcseszni a 20. részt.
Q műhelyében viszont jópofa a régi ketyerék tárolása: itt van a Polipka minirepülője, krokodilja, a Tűzgolyó jet packje, az Oroszországból szeretettelből pedig Rosa Klebb cipője. Ezen kívül egyértelmű utalást tesznek, hogy ez a huszadik film, illetve elődjéhez és a Goldfingerhez hasonlóan a munkájában ő sem ismer tréfát. Merthogy még a legkülönfélébb szerkentyűkhöz szokott Bond sem akarja elhinni a láthatatlan autós dolgot.
Ezen túl kell lépnünk, bármilyen hihetetlen is. Ebben pedig segít nekünk Izland, mely egy újabb kiváló helyszín, Graves jégpalotája pedig csodálatos, igaz 007-es gonoszhoz méltó búvóhely, remek belső díszleteivel, gondolok itt főleg a gyémántbánya egzotikus belsejére, mely kiváló kontrasztot nyújt a külső helyszínekkel. (Peter Lamont ismét nagyot alkotott, Izland nagyon megdobja a filmet.) Továbbra sem kell lemondanunk a már megszokott utalásokról; előkerül a Tűzgolyó szájpalackja, a pisztoly a párna alatt, a Goldfinger továbbfejlesztett lézeres kínzóterme, Bondnak pedig kétszer is meg kell mentenie az önálló, vele egyenrangú titkos ügynöknő Halle Berryt. A gyémántok és a műholdak meg valószínűleg Connery ’71-es filmjét, míg az Aston Martinos jeges autós üldözés a Dalton első fellépését idézik. Ez utóbbi a 007-es akciójelenetek csúcsa, a leglátványosabb mind közül, igazán büszkék lehetnek rá az alkotók, és a kaszkadőrök, akik remek teljesítményt nyújtanak. A közvetlen ezelőtt lejátszódó CGI szörfözés miatt viszont minden közreműködő szégyellje magát. Talán ez a legcikibb jelenet az összes film közül. Ilyesmi nem illik bele a hagyománytisztelő sorozatba, ahogy David Arnold zenéje is lehetett volna kevésbé technós, de ez még a kisebbik baj, bárhogy is nem az én stílusom az ilyesmi, és az újszerűnek szánt lassítások sem a legszerencsésebbek. Ezenkívül mindenféle csúcstechnológiát szándékoztak bevetni, aminek köszönhetően inkább sci fi beütése lett ennek az epizódnak. Ezt feledtetheti velünk ennek a résznek a nagyszerű humora, ugyanis rendkívül sokat lehet szórakozni, igazán „ütős” beszólásokat hallhatunk. Érdekes még, hogy Graves elmondása szerint, új személyiségét Bondról mintázta, ami akár némi pikantériát is kölcsönözhetne, ha elég hangsúlyos lenne.
A finálé, lángolós, szétesős repülőgépen szintén nagyon látványos, de teljesen meseszerű, egyáltalán nem hihető, így nem is válhat izgalmassá. A főgonosz halála azonban végre ötletes, annyi év után először.

A Halj meg máskor! a leglátványosabb Bond mind közül, ehhez azonban meseszerűsége is párosul, emiatt sokan joggal kárhoztatják ezt a filmet. Van benne tehát jópár nagy baromság, és nagyon ciki jelenet. A főgonosz illetve a forgatókönyv fordulatai, sem sikerültek túl meggyőzőre, de a rengeteg látványosság, illetve a humor, meg a remek hangulat, na meg Halley Berry mégis igazi szórakozássá emeli.

Az extrákról nem tudok nyilatkozni
Csak a régebbi kiadást vettem meg. Szerintem pofátlanság, hogy az új kiadáson ennél jóval kevesebbet találhatunk, (mondjuk az eredetit 7 ezerért vettem, a mostani meg ennek pont a fele) de mindenképp a javára írható, hogy ezúttal feliratozták őket legalább. A Madonna videoklip például a 007-es videoklipjeinek szerintem legjobbja, tele Bond ereklyékkel és szimbólumokkal. Az eredeti kiadáson ezenkívül is rengeteg extra van, nagyon kivesézik a film létrejöttét. 2003 nyara óta nem volt kedvem azonban nekiállni és lefordítgatni az egészet, úgyhogy azóta sem láttam. Ennyit a Halj meg máskor! nem ér. Ahogy annyit sem, hogy megvegyem az új kiadást, ezzel háromszor annyit költve a Die Another Dayre, mint a nálánál sokkal jobb részekre. És még az sem lenne kizárt, hogy ennek is lerontották a képminőségét, mint a Goldeneye-nak. Különben is a réginek sokkal jobb a borítója. Az, hogy nem illik a végére, nem érdekel, mert a Casino Royale sem, akkor meg már tök mindegy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.