4-5 évesen Van Damme volt a kedvencem. Sokkal jobban szerettem, mint Stallonét, Schwarzeneggert, vagy Seagalt. Jelentős ideig Batmant és Zorrót is felülmúlta a szememben. De vajon mitől volt pont ő a No. 1? Ezt valószínűleg a látványos bunyós jeleneteknek köszönhette. Teljesen egyedi mozgáskultúrája volt, ami még néhány film vágástechnikájában is megmutatkozott; arra gondolok, amikor egy ütést 3-4 különböző kameraállásból láthatunk egymás után. Ilyennel még csak Van Damme filmekben találkoztam, és a mai napig nagyon tetszik. Aztán ott volt az a spárga… akkoriban még én is meg tudtam csinálni. Stallone és Schwarzi főleg lövöldöztek, Seagal mozdulatait pedig még ma sem tudom követni, nemhogy öt évesen. Bruce Lee-t pedig még nem ismertem. Szóval Van Damme volt az abszolút kedvenc, legtöbb korai filmje az Időzsaruig bezárólag megvolt videokazettán. A videotékából másolt kazetták másolatai voltak, de nekem tökéletesen megfeleltek.

Aztán felnőttem, kamaszkoromban már Stallone volt a legjobb akcióhős, a Terminátor 2 pedig a legjobb akciófilm. Néha még megnéztem pár Van Damme-ot, ha adták a tv-ben, és hát… a legtöbbje már egy kicsit sem tűnt jó filmnek. Most nosztalgiából újranézem az összes „klasszikust” a Karatetigristől a Street Fighterig bezárólag. Ha nem unom meg nagyon, talán az ezután következő filmjeiről is írok még, de most a korai korszakon lesz a hangsúly.

Kezdjük is mindjárt az első igazi filmszereppel a Karatetigrissel. Ez soha sem volt valami nagy kedvenc nálam, talán egyszer láthattam, akkor is németül. Egy tinidrámát követhetünk végig, borzasztóan hiteltelen konfliktusokkal, például a karate edző nem engedi a fiának, hogy verekedjen és kiálljon magáért. Azonban annyira gyermeteg a film, hogy tele van hasonló butaságokkal. A könnyed hangvétel is teljesen hiábavaló, mert egyszerűen nem vicces a film. Vagy legalábbis nem akkor, amikor szeretne vicces lenni, ezt a legjobban a színészi játékban lehet észrevenni, ami nem más, mint valami hihetetlen ripacskodás és pofavágás. Van Damme-nak olyan grimaszai vannak, hogy egyszerűen nem bírtam megállni röhögés nélkül. Egyébként ebben a filmben kivételesen ő a negatív szereplő, aki legyőzhetetlennek tűnik, aztán egy hülyegyerek - akin látszik, hogy nem tud verekedni – hirtelen legyőzi. A harcművészeti jelenetek se sikerültek jóra egyáltalán; a színészek legtöbbjével ilyen téren nincs baj, de nagyon rosszul vették fel, majd vágták össze ezeket a jeleneteket. Emiatt és az elképesztően sablonos valószerűtlenségek miatt már a Nagyvárosi fények című Chaplin film óta nem röhögtem egy bunyón se ennyit, mint most. A sztori szerint Bruce Lee szelleme készíti fel a garázsban főhősünket, aki végül legyőzi az apja lábát eltörő Van Damme-ot. Hát mondanom sem kell, hogy ez a Bruce Lee imitátor milyen gyenge, minden szempontból. Közben persze van szerelem, 80-as évek, felkészülés, idióta mellékszereplők, tehát minden ami kell. Egységes történeten kívül persze. Pofátlan módon még a Rocky 4-ből is lopkod; megszólal a Living in America, illetve a gonosz kelet európai harcost Ivánnak hívják.

Elmondhatjuk tehát a közhelyet, hogy ez már annyira szar, hogy jó. Van némi nosztalgiafaktora is, de nem tudom, hogy aki nem látta gyerekként az ebből mennyit érzékel.