A mozi szempontjából 1977 jó év volt. Csak pár filmcím a szemléltetés végett, mik mentek több mint 30 évvel ezelőtt: Csillagok háborúja, Harmadik típusú találkozások, Annie Hall, Szombat esti láz és A kém, aki szeretett engem. Csupa nagyhatású, szórakoztató, máig emlékezetes alkotás. Hogy ma mi a helyzet, abba nem érdemes belemenni, elnyeltek minket a folytatások, megint nagy szükség lenne egy Új-Hollywoodi-szerű tehetséges generációra. De maradjunk a tárgynál. James Bond átmeneti korszakának vége szakadt, új filmje ismét hatalmas sikert ért el. Ez pedig nem volt véletlen, A kém, aki szeretett engem a Goldfinger mellett a legjobb 007-es kaland, melybe a készítők ismét mindent bele adtak, és az arányokat sem tévesztették el.

Az MI6 és KGB titkosszolgálata riasztja legjobb ügynökeit egy eltűnt atomtengeralattjáró miatt. Mindketten épp partnerükkel töltik idejüket. Mindketten pattannak a hívásra, indulnak a küldetésre.

Lány: James, szükségem van rád!
Bond: Angliának is.

És elmegy. Rövid, de látványos síelős üldözés következik az Őfelsége titkosszolgálatában után szabadon. Bond végül leugrik a sítalppal egy hegyről, az egyik legszebb kaszkadőrmutatványban, és kinyitja brit ejtőernyőjét, ami jó poén. Elkezdődik az egész sorozat talán legjobb főcíme, minden idők egyik legjobb Bond-zenéjével a Nobody Does it Better-el. Nagyszerű szám. A főcímben pedig először láthatjuk magát az ügynököt. Ezt megfejelik még romantikával, pisztolyokkal, zászlókkal.
Megismerjük a főgonosz búvóhelyét, Atlantiszt, mely tényleg elképesztően szép. Komolyzene szól, nem tudom melyik, de nagyon szép, azt pedig már régóta tudjuk, hogy a gonoszok szeretik a műfajt. Curt Jürgens, aki az ellent játssza, két bérgyilkost indít útnak, hogy végezzenek hőseinkkel; hazánkfiát Sándort, aki gyorsan el is patkol, illetve a Vasfogút, aki a legemlékezetesebb csatlós Oddjob óta. Köszönhető ez hihetetlen magasságának és annak, hogy az alkotók egy percig sem veszik komolyan a figurát. Igazuk is van; hogy lehetne komolyan venni egy 2 és fél méteres embert, akinek vasat építettek a fogai helyére? Ennek megfelelően minden vicc vele kapcsolatban: túlzásba vitt testi ereje, ügyetlenkedése, sebezhetetlensége, különleges képességei. Ez a fajta humor, még pont elmegy a sorozatban, főleg, hogy Roger Moore nagyon visszafogottan elegáns ebben a filmben. Az előző részhez viszonyítva legalábbis mindenképp. Szokás szerint nagyszerűen alakítja az általa megformált Bondot, ráadásul nagyszerű szövetségesre is akad Ánya Amaszova szovjet titkos ügynök, polgári nevén Barbara Bach személyében. Tulajdonképpen ő a 007-es női megfelelője a szovjet oldalon. Ugyanolyan nagyszerű ügynök és persze legalább annyira vonzó is. Barbara Bach csodásan mutat a vásznon, elképesztően fotogén, szép nő. Talán nem lenne ilyen szép, ha nem Claude Renoir lett volna az operatőr. Ez az ember ugyanis nagyon tudott. Hála neki A kém, aki szeretett engem két órás vizuális orgazmus a szemeimnek. Olyan elképesztően gyönyörűek a képsorok, hogy arra nincsen szó. Egyaránt szemkápráztatóak a sivatagi és a vízalatti felvételek. Szeretem az ilyen jól fényképezett filmeket. Ebben a sorozatban ez egyébként is így szokott lenni, de most tényleg valami különlegeset láthatunk, legyen szó sivatagi naplementéről, vagy búvárautós üldözésről, ne adj isten havas akcióról. Mindemellett az egyik legjobb Bond score szól a fülünkbe, így teljes az élmény. Meg persze visszatért a díszlettervező-zseni Ken Adam, hogy ismét mutasson nekünk valamit. Akkora díszletet épített, ami a világ egyik stúdiójába se férne be, így új stúdiót kellett építeniük. Az operatőri munkával együtt fantasztikus összhatást produkál ez a két összetevő. Miközben néztem a filmet, most a készülés után 30 évvel, szinte percenként lenyűgözött, és azt mondtam magamnak: ez valóban gyönyörű. Persze ehhez dvd-n kell nézni…
Ilyen erények után, akár azt is hihetnénk a film nem tud nekünk többel szolgálni. Nagy tévedés. A két ügynök társulása, vetélkedése, nagyon pikáns, szórakoztató, főleg amikor csipkelődnek egymással. Diana Rigg (először kerül szóba a sorozatban, hogy Bond tulajdonképpen özvegy) óta Barbara Bach az első méltó partnere kedvenc ügynökünknek, akinek hála az alkotók már nem nagyon ragaszkodtak a buta liba karakterekhez. Kettejük ellenséges-szerelmes viszonyát az író ráadásul még megfejeli egy késleltetett konfliktussal, melyre pont a finálé előtt derül fény. Ezt a filmet se nézzétek magyar hanggal, ha jót akartok magatoknak. Sikerült ugyanis a fentebb vázolt buta liba-jellegű hangot kiválasztani ennél többre érdemes főhősnőnknek.
A film az első felében nem pereg túl gyorsan, bőven van időnk kiélvezni, átérezni minden percét. A vonatozás előbb lassú, majd ijesztő, végül vicces jelenete után azonban felgyorsulnak a dolgok. A 007-es megkapja a kétéltű Lotust, mely a második legjobb autója az Aston Martin után. Megint megfordulunk - a Goldfinger óta azt hiszem először – Q laborjában, ami mindig vicces. Most is. Az enyhülés jegyében az angol és a szovjet titkosszolgálat legjobb emberei próbálják megakadályozni a harmadik világháborút, közben egymásba szeretnek, majd halálos ellenségekké válnak, de közben a gonosz tervét is meg kell akadályozniuk. Mindezt látványos akciókkal, jó zenével, gyönyörű operatőri munkával, némi humorral. De már a film címe is nagyszerű: A kém, aki szeretett engem. Fleming talán legjobb címe. A regény azonban egy kísérleti próbálkozás volt, Fleming nem lehetett rá büszke, ha megtiltotta a filmeseknek, hogy a címen kívül bármit is felhasználjanak.
Persze nem tökéletes ez az epizód sem. A két ügynök teljesen háttérbe szorítja a gonosz, hártyasujjú Stromberget, aki ezért keveset is szerepel, de biztos vagyok benne, hogy benne is megvolt egy jó gonosz lehetősége. Egy félelmetes idealistáé, aki megőrült, belefeledkezett a tengerbe, de sajnos elég pénze és hatalma van hozzá, hogy elpusztítsa az emberi civilizációt. Na ezt a szálat kellett volna rendesebben kibontani, szerintem. Így ugyanis Curt Jürgens elég passzívnak tűnik. A hibáknál maradva, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a történet igencsak emlékeztet a Csak kétszer élsz-re. Csak itt nem űr- hanem tankhajóval szeretnék kirobbantani a világháborút. Jó, hát a rendező ugyanaz, meg végül is a A kém… sokkal jobban sikerült, úgyhogy efelett akár szemet is hunyhatunk. Ahogy afelett is, hogy a történet mostanra már csupán egyértelműen csak egy ürügy. De ezért kárpótol minket azok, amik miatt ürügy a sztori. Lásd fent. Vagy például azok a nagyszerű, feszültségteli jelenetek, melyekben az atombombával bajlódik Bond. Rendkívül jól meg van csinálva. Hasonlóan örültem annak, hogy Bond és M viszonya ismét profikhoz méltóan lett ábrázolva, nem pedig olyan vígjátéki stílusban, mint ’69 óta mindig. Ezekhez az érdemekhez még apró finomságok is hozzájárulnak, mint például a fináléban a Bond-theme kikapcsolása a kamerákkal együtt, vagy a Vasfogú utolsó kiiktatása. A végén Ánya, Bond egyenrangú társából átvált egszerű szexi kellékké, de mivel tényleg nagyon szép a csaj, ezt könnyedén megbocsátja neki a férfitársadalom.
Végül persze kiéleződik a konfliktus kettejük közt. Barbara Bach talán ebben a jelenetben a leggyönyörűbb, talán egy pillanatra még azt is elhiszzük neki, hogy képes lenne meghúzni a ravaszt. De nem, Bond filmhez méltón elbagatelizálják a dolgot, szerencsére az utolsó poén a legjobb, az összes zárójelenet közül.
A kém, aki szeretett engem gyönyörű film. A mai napig képes lenyűgözni nézőjét gigantikus díszleteivel, humoros ötleteivel, szép akcióval, nagyszerű operatőri munkáival, romantikus zenéjével, Bond filmekhez képest remek forgatókönyvével. A kezdeti 007-es filmek sajátos hangulata eddigre már rég eltűnt, de ennek az epizódnak épp az az érdeme, hogy új hangulatot, új Bond-érát sikerült létrehoznia, új rajongókat szereznie. És még ma is tökéletes kikapcsolódást nyújt. Nem véletlen.
A Bond-történelem túlságosan hosszúra nyúlt átmeneti, kísérletező korszakának szerencsére vége, újra rátaláltak a sikerreceptre. Mostantól Moore-é a pálya.

A dvd képminősége fantasztikus, remekül kihasználja a formátum adta előnyöket. (ezt muszáj volt leírnom.)

A werk 40 perces, ami különösen hosszú, mégsem jutott benne idő, a zseniális főcímre és az egyedülálló zenére. Bár ezekről a Csak kétszer élsz, illetve a Halálvágta extrái között hallhatunk.
A werk elején örültem, hogy a készítők is egyetértenek velem, miszerint ez minden idők egyik, hanem a legjobb Bond filmje.
A magyar feliratba némi baki csúszott. A Narrated by: Peter Macnee-t, amit nem is szoktak lefordítani, sikerült itt Elmondja: Peter MacNee-re változtatni, aminek semmi értelme. Mert ugyan mit mond el? Ezt úgy szokták fordítani: Narrátor:
Ennyi.
Később szerencsére ilyesmivel nem találkozunk, ellenben találkozunk a film sikerének bemutatásakor a magyar plakáttal. Ide ugyan csak 12 évvel később érkezett el A kém…, szóval van némi csúsztatás a dologban, de azért jó érzés, hogy épp a magyar plakátot tették oda. Valószínűleg különlegessége folytán.
Először a jogi gondokról esik szó (Saltzman eladósodott, Kevin McClory pedig megint bekavart), majd szerintem elég eufemisztikusan fogalmazzák meg a producerpáros szétválását, illetve azt, hogy Cubbyé lett a korlátlan hatalom a Bond soroazta felügyeletét illetően. Szó esik az eredeti könyvről, az előkészületekről elég részletesen, szinte az ötletektől kezdve, arról, hogy megint Guy Hamilton lett volna a rendező. Itt pedig elgondolkodtam. Vajon jobb lett volna a film, vagy rosszabb. Ugyan Guy Hamilton rendezte minden idők legjobb 007-es kalandját a Goldfingert, de az átmeneti korszak félresikerült próbálkozásainak nagy részét is. Tovább tartott volna az átmeneti korszak? Vagy még jobb lett volna ez a rész. Végül arra jutottam, hogy jobb, hogy így történt. Lewis Gilbert hozta ugyanis az operatőrt és a forgatókönyvírót. Nélkülük pedig…
A főcím előtti kaszkadőrjelenetről, illetve a Lotusról is megtudunk mindent. Láthatjuk, hogy a Vasfogú alakítója Richard Kiel ma még félelmetesebb, mint akkor. Hallhatjuk Ken Adam koncepcióját, Kubrick közreműködéséről és Cubby szakácskodásáról is.

Következik a Ken Adamről és díszleteiről szóló film, melyben elmondják nekünk, hogy ő egy zseni, meg hogy kulcsfontosságú elem a sikerben, de ezt már úgyis tudjuk. Amit nem tudunk, hogy Hitler idején Angliába szökött Németországból, majd német állampolgárként harcolt a németek ellen, a második világháborúban. Leszerelése után 10 évvel már híres díszlettervező volt. Sorra veszik 7 Bond munkáját, és néhány másikat is megemlítenek. Egyre monumentálisabb díszletekről esik szó, végül pedig a stáblista előtt lepereg Ken Adam filmográfiája, melyről én a Kubrick és a Bond filmeken kívül egyről se hallottam még.

A szokásos kisfilmek közül érdemes megnézni Ken Adam kisfilmjét, mert láthatjuk benne Barbara Bachot fürdőruhában. Roger Moore interjúját pedig azért, mert szokás szerint vicces.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.