Egy méltatlanul elfeledett és alulértékelt alkotás, ami tulajdonképpen a ’90-es évek legjobb kalandfilmje. És – Szemtől szemben ide vagy oda – Michael Mann legjobb filmje is.

Ahogy utána olvasgattam a neten Az utolsó mohikánnak, érdekes dolgokra bukkantam. Kiderült, hogy ez valójában nem James Fenimore Cooper híres regényének adaptációja, hanem egy 1936-os film remake-je. Mann-nek ugyanis egyik kedvence volt kiskorában és mindenképpen újra fel akarta dolgozni. Csak részleteket láttam a ’36-os verzióból, de tény hogy konkrét párbeszédeket ("Someday you and I are going to have a serious disagreement") és jeleneteket vett át. Persze ez abszolút javára válik a filmnek, hisz a változtatások csak jót tettek az eredeti regényhez képest.

A másik érdekes dolog pedig Az utolsó mohikán felejthetetlen zenéje… Akinek a film esetleg nem is tetszik, a zene annak is biztosan. A szerelmi téma, ami a legjobb az egészben (a soundtrack-en The Kiss a címe) eredetileg Dougie MacLean Gael című szerzeménye.

Ez vajon csorbítja egy film értékeit? Ettől csalódnom kellett volna nagy kedvencemben? Ugyan már… Mann nem véletlenül szerette annyira kölyökként a ’36-os mohikánt, nélküle soha sem tudtuk volna meg, hogy mit lehet kihozni ebből az alapanyagból. Trevor Jones pedig nagyon is jól tette, hogy felhasználta a Gael-t, hihetetlen hatásos, nemcsak kiegészíti, de többletjelentéssel is felruházza a jeleneteket. 

Az utolsó mohikánban a monumentális és gyönyörű zene után az első, amire felfigyelhetünk, az a fényképezés. Dante Spinotti operatőr keze alatt a ’90-es évek egyik legszebben vászonra vitt történetét csodálhatjuk. A nagytotálból mutatott erdők, hegyek, völgyek, vízesések igazi vizuális gyönyört jelentenek a nézőnek, pedig ez csak az események háttere.

Mann a szereplőket is kiválóan választotta ki. Nathaniel szerepében Daniel Day-Lewis abszolút hiteles. Remekül működik a vadonban nevelkedett férfi és szép angol úrihölgy (Madeleine Stowe) közt a chemistry, tökéletesen elhisszük nekik azt a szenvedélyt, amellyel szeretik egymást. Szerencsére nincs olyan pillanata a műnek - annak ellenére hogy egy vérbeli romantikus kalandfilm – amelyet szentimentálisnak, nyálasnak, vagy giccsesnek nevezhetünk. Sőt. A vízesés mögött játszódó jelenet („I Will Find You”) igazán megható.

A szerelmi háromszög harmadik pontjában pedig a visszautasított, éppen ezért féltékeny és kissé gerinctelen katonatiszt Heyward őrnagy áll, akit a nem különösebben ismert Steven Waddington alakít. Ő is gyakorlatilag tökéletes erre a szerepre, és hozzá fűződik a film legmegrázóbb jelenete is, de erről majd később. A főgonosz Maguát, Wes Studi alakítja, akinél nem hiszem, hogy találtak volna alkalmasabb figurát. Visszataszító, démoni karaktere akkor válik a legfélelmetesebbé, amikor kiderül, hogy ő sem más, csak egy meggyötört, tragikus, bosszúra éhes ember.

A mellékszerepekben pedig a fináléra igazán fontossá váló karakterek Csingacsguk és Uncas szerepében Russel Means és Eric Schwieg játszanak. A fő szerelmi szál mellett az Uncas és Alice között fűződő románcot csak rövidke jelenetekben, apró rezdülésekkel érzékeltették. Az idős, merev katonatisztet, a hölgyek apját Munro ezredest alakító leginkább tévésorozatokban szereplő Maurice Roëves-t sem hagyhatom ki, annak ellenére, hogy mindössze a kötelezőt hozza.

Amiről még nem írtam, az a csatajelenetek ábrázolása. Szerintem a film látványban és brutalitásban megelőlegezte a későbbi nagy filmek (például a Rettenthetetlen) hasonló képsorait. Láthatunk is mindenféle brutalitást, nyílt töréstől kezdve, skalpoláson át, egészen a szívkivágásig. Nem ifjúsági kalandfilmet akartak készíteni, az látszik. Van olyan jelenet, például az erőd ostroma, amelyet csak nagytotálból lassan követ végig a kamera, de van olyan is, mint például az indián támadások, ahol hirtelen az események sűrűjében találhatjuk magunkat kézikamerás felvételekkel, lassításokkal, gyors vágásokkal és pátosszal. Felejthetetlen, ahogy Daniel Day-Lewis rohan megmenteni szerelmét, és közben kinyír három útjába akadó indiánt is.

A film csúcspontja pedig egyértelműen a finálé. Az utolsó húsz percben az alkotás minden erénye összesűrűsödik, ezzel felejthetetlen élményt okozva a nézőnek. A szereplők mind jól kidolgozottak, ennek megfelelően végig drámai és átélhető az összes viszontagság, amin keresztül kell menniük. Az angol tiszt önfeláldozása után mindig kiráz a hideg. Szerencsétlen feláldozza magát a nőért, aki nem szereti, hogy boldog lehessen. Innentől kezdve felgyorsulnak az események. Nathaniel agyonlövi az angolt, hogy ne égjen el elevenen, Uncas megpróbálja kiszabadítani Alice-t, de Magua átvágja a torkát, majd ledobja a szikláról. Alice ezt látva utánaveti magát. Nővére Cora síratja,  Csingacsguk viszont fia halálát látva dührohamot kap, és kegyetlenül kivégzi Maguát. Egyébként így kell egy filmes gonosznak meghalnia. Kíméletlenül. Nem pedig úgy, mint egy átlag hollywoodi filmekben, ahol még utoljára jól megszívatja a hőst, hogy izgalmasabb legyen – na persze, mintha nem tudnánk, hogy úgyis mindjárt meghal – a hősünk pedig véletlenül legyőzi. Itt szó sincs erről. Maguát egyszerűen lemészárolják.

Ebben a hihetetlenül drámai és példa nélkül állóan hatásos befejezésben ér össze Az utolsó mohikán minden erénye; a hiteles színészi alakítások, a jól megírt szituációk, a csodálatos zene, a lendület, és a fantasztikus operatőri munka. Minden idők egyik legjobb befejezése minden szempontból nagyon sokat dob az amúgy is kiváló film értékén.

Szót kell még ejtenem a szinkronról is. A szövegeket nagyon jól lefordították, néhol valóban jobbak, mint az eredeti. A szereplőválogatás is kiválóan sikerült, nemcsak illenek a szinkronszínészek a karaktereikhez, de remekül játszanak is. Egy érthetetlen apróság azonban gyakorlatilag tönkrevágta az egészet; a finálé csúcsjelenetét, amikor az angol tiszt feláldozza magát, érthetetlen okokból teljesen megváltoztatták. Az eredetiben az a lényeg, hogy Duncan direkt félrefordítja, amit Nathaniel mond, ezért lepődnek meg, amikor őt viszik el a máglyára. A magyar szinkronban ugyanez a jelenet úgy néz ki, hogy egy nyelven beszélnek, és versengenek azért, hogy melyikük halljon máglyahalált, mire az öreg indián az angolt választja. Ez már régen se volt így túl hiteles, ezért rendesen meglepett, amikor először láttam eredeti nyelven, hogy hogyan is történt ez. Nem tudom egyébként miért döntött így a szinkron fordítója, hisz más feliratos részeket simán a filmben hagyott.

Nyilván ez zavaró, de nem sokat ront a filmen, azonban ha jót akarunk magunknak, akkor szélesvásznú képpel, eredeti hanggal tekintsük meg Michael Mann csodálatos kalandfilmjét, amelyen nem nagyon fogott az eltelt 17 év. Persze ma nyilván másmilyen lenne, kicsit kevésbé véres, kicsit lassabb és mocskosabb. De jobb, hogy ilyen. Igazi remekmű!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.